Érték/határ/érték 2.

Gondolatok az erdélyi irodalom önreflexív stratégiáiról, helyzetértelmezéseiről, kánonmodelljeiről

Eltérő értelmezői közösségek?

Az irodalom kontextualista felfogása értelmében az értelmezői közösségek szerinti jelentésképzésre s ezek különbségeire is felfigyelhetünk a fogadtatás motivációtölteteiben már a húszas évek közepétől. Szerb Antal sorai a húszas évek megnyíló irodalmi nyilvánosságáról és az irodalom korabeli népszerűségéről ezért is megfontolandók.[1] A különböző olvasatok és értékelések legfőbb okát így lehetséges a kényszerű politikai határmódosítások által kialakult helyzet értelmében különböző felfogású, eltérő irodalmi közösségek szerint is értelmezni, „gyepűn innen és gyepűn túl”.

Schöpflin Tamási-recenziójában[2] vagy a földrajzi szempontok szerinti megosztottságot elutasító Babits értekezéseiben[3] is többszörös nyoma van az eltérő befogadói közeg, a különböző értelmezői közösségek elméletének. Mindezek mögött azonban elsődlegesen egy túlontúl átpolitizált irodalmi fogadtatásra vagy a történelmi helyzet létértelmezéseit az értékelések általánosabb rangsorolásaira is kivetítő kritikai attitűdről, a nemzeti, nemzetiségi traumákat a megfogalmazások szintjén mintegy tematikusan is az elváráshorizontba állító attitűdről beszélhetünk. Az emotív olvasói elvárásrendnek megfelelő fogadtatás sokkoló eklektikája 1920-ban gyakorlatilag már jól körvonalazhatóan készen áll. Kosztolányi Reményik Sándor verseiről írt sorai önmagukért beszélnek: „Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni. Édes véreink szenvednek ott, kikkel már több mint egy éve nem beszélhetünk, nem üzenhetünk nekik sem postával, se futárral és a szavukat se hallják, mintha valami bányaomlás eltemette volna őket. Akármilyen jel vagy hír könnyekig megindít minket, mely nem jön… Ha szülőanyánk ravatalon fekszik, akkor nem kellenek bűvös szók arra, hogy a lyra végtelenjét keltsék lelkünkben, és sírva fakadjunk. Elég, ha valaki – némán és csöndesen – reá mutat.”[4]

Az irodalom fogadtatásbeli különállóságának a kiemelt hangsúlyai részben annak köszönhették létjogosultságukat, hogy a kényszerű trianoni határokat elsőként az irodalom törte át (kezdetben lírai költőivel, később főként a népszerű történelmi regénnyel[5]). Persze itt sem feledhető, hogy a széttartó irodalmak többes számú, különálló hangsúlyai leginkább csak a tematikák szintjén jelentkezett. Sem a nyelvi, sem a (próza)poétikai hagyomány irodalmi vetületei, sem az intézményi háttér, de még a befogadók terén sem beszélhetünk önállóságról. Az Erdélyi Helikon olvasóinak igen jelentős része a két háború közt is Erdélyen kívül élő volt, mint ahogyan a lap is a budapesti kormányzat támogatását élvezte. Ráadásul Schöpflin 1934-ben már annak a reményének is hangot adott, hogy a szükségszerűségből előállt „önállóság” termékeny szín marad csupán, s ha az elszigeteltség oldódik, netán a „falak leomlanak”, az erdélyi irodalom visszatér gazdagító tónusként a magyar irodalom egységes pallettájára. „Az a szükség, mely az erdélyi irodalmat mint külön csoportot létrehozta, már ma is kevésbé érezhető, mint nyolc-tíz év előtt volt. Nem tartom lehetetlennek, hogy idővel az erdélyi irodalom visszaolvad az egyetemes magyar irodalomba s helyreáll a régi állapot, mikor lesznek, mint mindig, erdélyi írók, de senki sem fog külön erdélyi irodalomról beszélni. Ennek bizonyos jelei már ma is láthatók, az erdélyi írók külön-erdélyisége csökkenőben van, Erdély egyre inkább csak témaforrás lesz számukra.”[6]

 

Magyarság: tény és érték

A próféta, a szónok, a tanító és a közösségét képviselő politikus-író archetipikus erdélyi szerepkörei a második világháborút követően is tovább élnek majd, tovább éltetvén a művészeti ágak funkcionális determinizmusát, valamint a recepcióban az irodalomeszmény kora társadalmi elvárásait, többes szerepkörét. Ennek alapvetéseit, a művelődési kérdések fajsúlyának felértékelésében, nemzeti kisebbségi társadalmon belül tett-értékű értelmezésében szintén a transzszilván eszmekörben kereshetjük. „Nem gyöngíti-e akaratlanul nemzeti szellemében az erdélyi magyarságot az a belátása, hogy számára a művelődési kérdések állanak a hatalmi kérdések előtt?” – kérdezte Tabéry még 1930-ban. „A kérdésre azzal az utalással felelhetünk, ami a magyarországi és erdélyi élet különbségeire mutat rá. A nemzeti szellemet a magyarországi magyar gyakorolja, az erdélyi magyar pedig szenvedi.”[7] Ez a szenvedéstörténet, amely a kultuszkutatások szempontjából is feltárandó hagyatéknak mondható, az erdélyi magyarság magárahagyatottságának leginkább meghatározó szemléletévé, társadalomrajzának exponenciális jegyévé még a húszas-harmincas évtizedekben vált. „A szenvedések végtelenek, s az erdélyi magyarság kisebbségi helyzetéből az következik, hogy számára magyar nemzetisége akkor is eleven hatóerő lesz, amikor az anyamagyar területen régen kihűl a nemzeti demagógia.”[8] A művelődési kérdések utólagos konzekvenciáit, egyben politikai kérdésekké nyilvánítását, az irodalom szerepköreinek korabeli társadalmi elvárásait és erdélyi vonatkozásait jól tükrözi egy 1942-ben, tehát a második bécsi döntést követően írt tanulmány[9] is, mely a trianoni határmódosítástól eltelt huszonkét kisebbségben megszenvedett évről állította: „Kemény iskola volt, de nem volt haszontalan. Nálunk még kevesen tudják, amit Erdélyben mindenki tud, hogy ez a huszonkét esztendő gyökeresen felforgatta a társadalmat, megrázta az embereket, emberebbé és testvérebbé tette őket. Vallaniok és vállalniok kellett sorsukat! Vastörvények, paragrafus nélküli láthatatlan törvények parancsa szerint dolgoztak, szervezkedtek, kapaszkodtak az erdélyi földbe, a lábuk alól kihulló ősi földbe: »Ahogy lehet!«”. Az ahogy lehet gondolatának felidézése, Reményik 1935-ben írt versének szállóigévé lett alakzata egyfelől jól mutatja magyarországi ismertségét, elterjedtségét és hatását, másfelől a funkcionális irodalomeszme felől azt is, hogy a történelmi helyzet változása, a területi visszacsatolás titkon remélt hite, tehát az „újabb únió gondolata ösztönösen mégis tovább élt”, s legfőképpen „írók és költők táplálták ezt is”.[10]

Jól jellemezheti a kisebbségi magyarság korabeli helyzetét és annak értelmezési kereteit, irodalom és politika összefüggéseinek főként magyarországi megítélését, hogy az emlékezetes Mi a magyar?-ban, 1939-ben Szekfű Gyula az áttelepült Ravasz Lászlót kérte föl a magyarság úgynevezett „normáinak” a megfogalmazására. Ravasz ebben az írásában nem véletlenül „a magyarság, mint tény és a magyarság, mint érték”[11] párhuzamában vonta meg nemzetkarakterológiai koncepcióinak mérlegét. Tíz évvel korábban, az irodalmi skizma vitájában Szekfű is az erdélyi irodalom kettős meghatározottságát fogadta el a Ravasz által felvetett kérdésekre: „(…) az erdélyi irodalom, az ő külön színeivel, szükségszerűség, melyet az erdélyi léleknek, magárahagyatottságában, meg kellett szülnie, ha nem akart elpusztulni. Hogy ezek a színek milyenek, kellemesek-e vagy sem, zavarják-e szemeinket vagy gyönyörködtetik, ennek megítélésére mi, magyarországi magyarok, nem vagyunk hivatottak. Ha mégis ítélkezünk, ezt szeretettel, nem haraggal vagy ressentiment-nal kell tennünk, s az erdélyieken áll, elfogadják-e tőlünk vagy sem. Az irodalom különben politikának és szociális viszonyoknak is függvénye, s ez utóbbiak lényegesen különböznek a mieinktől Erdélyben, innen a főeltérés a dunai és erdélyi színek között.”[12]

A kényszerállapotokra, bizonyos történelmi idők legitimáló erejére jól rávilágíthat, hogy a történelmi önvizsgálat szabadabb módja irodalmi téren is azonnal érzékelhetőbbé vált a második bécsi döntést követően, amikor már nem kellett kisebbségi függésben, kényszerhelyzetben felmagasztalni az amúgy adottságként létező értékeket. A kisebbségi viszonyok felbomlásával, 1940 és 1944 között a korban népszerű történelmi regény tematikája a visszatért Észak-Erdélyben sem az önálló erdélyi fejedelemség idejébe, hanem az egységes magyar királyság vagy a monarchiabeli Magyarország világába nyúlt vissza.[13]

 

Kommunitás és irodalom

Mint már utaltam rá, a húszas, harmincas évek belső vitái folyamatosan egy kompaktnak tekintett irodalomnak és közösségnek szóltak. A megszólalók mindig egy közösség érdekében, nevében léptek fel, az elkötelezettség mértékéről, módozatairól polemizáltak, vagy magára a kisebbségi létre vonatkoztak, de magát a közösségeszményt többnyire mentesítették a szellemi csatározások alól. S minthogy a transzszilvanizmust leghevesebben támadó gaáli vonal is alapértékként tételezte a Helikon közmegegyezéssel kialakított kollektív sémáit, a belső (például a szemléleti vagy nemzedéki) revízió mellett a külső (például baloldali) kritikák is jórészt kulcsfogalomként kezelhették a kollektív irodalomképet, főként a közösségi szolgálatelvet.[14]

„A szolgálat, abban a formában, ahogyan örökségként a két világháború közti megfogalmazásában reánk hagyományozódott, kizárólag a nép testében föloldott individuummal számolt” – mondta Visky András, s ez az élő hagyomány apró fogalmi korrekciókkal beletorkollott a szocialista realizmusba.[15] A szolgálatelv és közösségi elkötelezettség a transzszilván gondolatban, részben majd a népi irodalom szólamaiban s később főként a szocialista realizmus tisztogatásaiban egyaránt egy regresszív nyelvként funkcionált, melyben az egyén (és az egyéni alkotó) kényszerűen megszűnik, beleolvad a kollektivitás felsőbbrendűnek mondott létébe vagy érdekérvényesítő harcába, ahogyan az az említett Deleuze–Guattari szerzőpáros kisebbségi irodalomfogalmában is megjelenítődik. Ezért van realitása annak az érvnek, hogy akár minden sort a korból lehet transzszilvánként olvasni. Az irodalomban megtestesülő elkötelezettség eme fázisa „az egyént nem tudja elképzelni csak hatalom alá vetve, küzdve váltig, s abban »bízva«, hogy küzdelme oka nem szűnik, mert ha igen, légüres térbe kerül, összezavarodik benne az időről, szerepről való elgondolás. Ennélfogva könyörgi a toleranciát, miközben hős marad, s a póz a viszonyt legitimizálja.”[16]

Ez a kollektív szolgálatelv kiteljesedik, sőt sematikussá is válik 1945 után. A harmincas években feltűnő költők jelentős részének életművét leginkább éppen az a szomorúan közös jegy jellemzi Erdélyben, hogy a negyvenes-ötvenes években komolyabb törést szenvednek, s a társadalom kulturális-közéleti berendezkedését szinte kizárólagos témaként igyekeznek lírájukban megjeleníteni, illetve szocialista frazeológiával azt támogatni. Ez a nagyfokú uniformizálódás életkortól, habitustól, korábbi versnyelvtől látszólag függetlenül egyaránt jelentkezik Tompa Lászlónál és Bartalis Jánosnál, Szabédi Lászlónál és Szemlér Ferencnél, Horváth Imrénél és Horváth Istvánnál.

 

Irodalmak, mércék, egységek

Babits, akárcsak az említett Szerb Antal és Schöpflin Aladár egyetemes esztétikai értékrendben gondolkodott. Bámulatos anyagismerettel és elbeszélőstílussal, kritikus iróniával közelítettek a korabeli „nagy ügyek” szinte minden fajtájához. A Nyugat élén álló Babits nem véletlenül tartotta elfogadhatatlannak, hogy egyazon kultúrában, a nyelv egyetemességének a szintjén túl, más-más értékrendet használjanak.[17] Mint írta: „A kultúrának semmi köze az ország-határokhoz. Ahogy már mondottam: magyar irodalom csak egy van, egyetlen föld, melynek termő talaja a magyar nyelv.”[18] Szerb Antal 1934-ben, az irodalomtörténetében viszont már azt írja, hogy „több magyar irodalom van kifejlődőben”, s legalábbis az említett differenciálódó befogadás felől tekintve ez a korban bizonyára igazolhatónak is tűnt. Mégis talán megkockáztatható azon állítás, miszerint Szerb a folyamatában szemlélt irodalmi alakulástörténetben valószínűsíthetően nem egyenrangú magyar irodalmakról beszélt. Ahogyan nem lehet eltekinteni attól a ténytől sem, hogy az Erdélyi Helikon pályázatára elkészült irodalomtörténete megjelenésének alapvető feltételei közt éppen az a két meghatározás szerepelt, hogy a mű szóljon az egész magyar társadalomhoz, de ugyanakkor elsősorban az erdélyi magyarsághoz. Ezt a kettősséget remekül példázza Makkai Sándor előszava is, aki a „magyar szellem örökkévaló egysége” melletti „bizonyságtételnek” nevezte Szerb Antal művét.[19] A Vallani és vállalni vita kapcsán is az említett Makkai tanulmány élet és irodalom viszonyában határozottan állította, hogy a kisebbségi irodalom sem mondhat le a művészi ábrázolásról, a minőségről, a közvetlen valóságtükrözés javára.[20] Az elitista, valamiféle örök kánoniságban, univerzális értékekben bízó Makkai nem csupán saját irodalomszemléletével tartotta ellentétesnek, de az erdélyi irodalmi tudat kezdetlegességének, s nem utolsósorban az olvasói közeg, a helyi recepció értékhiányos befogadáskultúrájának eredményeként nevezte aggodalmasnak, hogy politikai síkon várjanak el sajátos feladatot az irodalomtól, vagyis az esztétikai szféra eszközként való felhasználását, más, mint művészi célok érdekében. Az önálló erdélyi irodalom gondolata, a hangsúlyos minőségi elvárásokon túl, az ő idealisztikus szemlélete értelmében, egy szellemében, tradícióiban, eszményeiben és nyelvében magyar irodalomhoz képest – mint többször kifejtette[21] – problémáiban, íróiban s persze befogadóközegében lehet igazán erdélyi irodalom.

Az egységes irodalomkoncepció mellett 1928-ban az Erdélyi Helikon első két lapszámában publikáló erdélyi szerzők is síkraszálltak, amint válaszképpen a budapesti aggodalmakra, s legfőképp a Berzeviczy-féle modernség-rémképekre, Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről címmel a legfontosabbnak vallott nézeteket, az egységes magyar irodalomeszmét kívánták megfogalmazni. Makkai, Spectator (Krenner Miklós), Szentimrei vagy Benedek Elek írásai, de mellettük még Kós Károly válasza is a történelmi szükségszerűséget s nem az önállónak tételezett erdélyi magyar irodalmat hangoztatja.[22]

Érdekes momentum lesz ebből a szempontból is a visszatért területek irodalmának kérdése. A változó régiók (pl. Észak-Erdély) irodalmának meghatározásai kapcsán Várkonyi Nándor kortárs irodalomtörténete például 1942-ben a magyar irodalom integrációs törekvéseit összegezve írja, hogy „bár a visszatérés nem teljes ma sem, a magyar szellemi élet integritása nagyjából helyreállt”.[23] Várkonyi felfogásának alapja természetesen politikai analógia, de azt is jelzi, hogy az irodalomesztétikai programokat kisajátító nemzeti vagy kisebbségi koncepciók remélhetőleg időlegesek, illetve egy nyelvi megalapozottságú egyetemes irodalmi szempontrendszer értelmében a földrajzi felosztások redundánsak.

 

Külső tekintetek

A harmincas évekre, mikorra paradox módon Erdélyben kiüresedik, illetve erős támadások érik a transzszilván ideológiát, az erre épülő erőteljes Erdélyiség-modell a Felvidéken és Vajdaságban is tovább él, afféle követendő példaként. „Az erdélyi jelző ma különös megbecsülést jelent az egyetemes magyar irodalomban”, az erdélyi gondolat pedig „az új idők dalát megértő egységes irodalmi arcvonal kiépítője” – írta Tamás Lajos a Magyar Minervában, 1934-ben.[24] Ekkortól egy esszenciális, kulturális Erdély-fogalom él tovább, mely viszonyítási modellként is használható: A Sziklay-féle, Berlinben megjelent versantológia[25] méltatója, Farkas Gyula, viszonyítási alapul használta az erdélyi modellt, mely „röghöz kötöttségében” is a kisebbségi kultúrák példaképévé, eszménnyé nemesedik. „Erdély kicsiben Magyarország. A felvidék a felvidékieknek soha nem vált hazájukká”– írta.[26]

Bár mint látható volt, az erdélyiségképletek korántsem csupán az első világháborút lezáró békeszerződések politikai időpontjához voltak köthetők, a recepcióban egyfelől egy erős, hagyománytisztelő, másfelől egy statikusnak beállított erdélyi identitás-, illetve irodalomkép jelenik meg: az erdélyi irodalom mélyebben magyar, a líra is „röghöz kötöttebb, zártabb”, míg a Vajdaságban és a Felvidék útkereséseiben kísérletezőbb vagy szociális karakterű. Az erdélyi identitásnak szépirodalom által megszólaltatott transzszilván jellege a Felvidékről tekintve nem is csupán kisebbségi létesztétika, hanem ontologikus, önértelmezési, önláttatási konglomerátum. „Az Erdély-modell erőteljessége lényegében még a harmincas éveket is uralni fogja” írta remek, antológiaszerkesztési elveket vizsgáló, összegző tanulmányában Csehy Zoltán,[27] felidézve a Szlovenszkói Magyar Írók című antológia második kötetének előszavát, mely szerint: „Erdély, a testvéri összefogás, az új idők dalát megértő egységes irodalmi arcvonal kiépítője.”

A „leltározó szemlélet determináló erői” elsősorban ideológiaiak persze. Általános érv több elszakított magyar régióban is az, amit Fábry Zoltán az irodalomalapítás heroizmusáról, a szemléleti átalakulás szükségessége mellett vallott, miszerint az utódállamok magyar irodalmai, így a szlovenszkói is lényegében meg kell, hogy tagadják a történeti hagyományt, miközben „az erdélyi pedig felleli és folytatja”.[28] Fábry a húszas évek legelejétől egyértelműen túlmisztifikálja az Erdélyi modellértékű lírát, bár kétségtelen, hogy ez az Erdély-diskurzus a szlovenszkói magyar irodalom autonómiaigényét hivatott egyfelől bejelenteni, másfelől „vitathatatlan szerepe van a kisebbségi messianizmus szlovenszkói kialakulásában”[29]

Míg a felvidéki magyar irodalom kapcsán számos, napi politikai háttérrel átfűtött vita zajlik, s különböző világnézetek szerint (például proletárirodalom, svájci modell, polgári tradíciók, indogermán hagyomány) akarják a kisebbségi önszerveződés programját megvalósítani,[30] Erdélyről az a látszat alakul ki már a húszas évek végétől, hogy a helikoni szemléletnek sikerült összebékíteni különböző irodalomszemléleteket és tendenciákat. E külső pillantásokban az erdélyi irodalom heterogeneitása jórészt eltűnik, ahogyan liberális hagyományai és formabontóbb törekvései is háttérbe szorulnak. Mindez a későbbi, retrospektív irodalomtörténeti olvasatokra is sajnálatosan érvényes.[31] Budapest e téren nem csupán a „központosító hagyományok székhelye”, ahogyan Szekfű nevezte még 1925-ben,[32] de a regionalitásukban, földrajzi elhatároltságukban homogénnek tételezett irodalmi meghatározások eredője is.

 

A kritikai nivelláció eredői: könnyű siker és kegyetlen kritika

1926-ban, abban az évben, amikor Bánffy hazatér Erdélybe, s amikor a már öt éve ott munkálkodó Benedek Elek átveszi a Petőfi Társaság Jókai-nagydíját, a szlovenszkói magyar költőkről írja Komlós Aladár: „Nincs máig sem könnyebb dolog, mint Szlovenszkón magyar íróvá avanzsálni. Ha valakinek két versét közölte valamelyik napilap, már felvétetett az írók kataszterébe.”[33] Ez a könnyű siker és ezzel összefüggésben az elnéző, dédelgető bánásmód tarthatatlansága alakítja ki az úgynevezett irodalmi árfelhajtás találó elméletét Komlós Aladárnál: „Magyarok vagyunk, mondták, ne bántsuk egymást. Ma, mikor olyan rosszul megy a magyarság sorsa, nem szabad kedvezőtlen bírálatot mondani az utódállamok művészeiről. Elvész a magyarság, ha tüstént meg nem veszed ennek vagy annak az istenfinak az Összegyűjtött Költői Műveit.” A belső, regionális sikereken túl a kezdeti idők erdélyi szerzőinek budapesti fogadtatásáról Schöpflin is így nyilatkozik: „Budapest felől is hamar feléjük fordult a figyelem: érdeklődve néztük, mire tudnak menni ezek az erdélyi fiúk, magukra hagyatva, egyedül. Sőt idővel bizonyos nimbusza is támadt az erdélyi írónak, nem csupán műveinek értéke, hanem jórészt erdélyi volta és az ehhez fűződő jóleső magyar képzetek révén.”[34]

A recepció e nyilvánvalóan esztétikai értékelésen túli hangsúlyait, a kritikai értékelés traumatikus vagy dédelgető pontjait elégeli meg Komlós Aladár s Illés Endre felvidéki szerzők esetében,[35] míg Erdély esetén Makkai vagy éppen Ligeti sürgeti a szenvedés-retorikák igényével való szembefordulást. E fontos attitűd legkarakteresebb megnyilvánulásait Schöpflin s főképpen Babits értekező írásai őrzik, akik idővel egyenesen a „kegyetlen kritika” szükségességét hangsúlyozzák, a különböző összegző válogatásokban pedig az egyetemes magyar mérce visszaállítását szorgalmazzák.[36] A kontextus ilyenforma leválasztása az esztétikumról a dilettantizmust meghaladni tudó és akaró irodalmi mérce fokmérőjévé válik, amint arra legemlékezetesebben Babits Mihály tért ki: „Eljött a nap amikor a kertésznek le kell akasztani fogasáról a nyesőollót. Ez mogorván hangzik, de bók rejlik benne: azt jelenti hogy az erdélyi irodalom kinőtt a dilettántizmusból.”[37] Babits elfogultnak, óvatoskodónak mondta a kritika közeledéseit „még most is”, tehát a harmincas évek közepén az erdélyi írókhoz, holott „aki komoly aggodalommal csügg egy serdülő fejlődésén, nem hunyhat szemet hibáira és veszélyeire.”[38]

A Szekfű által is hangoztatott szeretetteljes odafordulás a kritikákban meglehetősen távol állt a Nyugat értékszemléletétől. Kosztolányi azt vallotta, a kritika rangot ad, Babits pedig azt érzékeltette, hogy igazi veszélyt „nem a »helyi szinek« tultengésében”, hanem a regionális öntudat olyan formájában kell ez esetben látni, amely a dilettantizmusnak kedvezett, „és nem kedvezett a kritikának”.[39] Az így értett regionális öntudatot, összezáró erdélyiséget mondja Babits találóan védekező kollektivitásnak. Ebben az összetartásban viszont nem az irodalmi érték, hanem az erdélyiség lesz a döntő tényező, a külső kritika ezért könnyen támadásnak minősülhet. „Az erdélyiség maga fémjelzésnek és irodalmi nemeslevélnek számít. Megmaradt az a megszokás, mely még a legszegényebb erdélyi írásban is a nyelv és szellem elnézést s hálát követelő szolgálatát látta.”[40] A hiányokra, lejtőkre rámutatni, ahogyan Babits tovább érvel, magyarországi irodalmi berkekből szentségtörés vagy legalábbis casus belli, erdélyiek részéről pedig árulás. Ez a kártékony szemlélet a pozitív megkülönböztetésben a valódi értékítéletet nélkülöző vagy helyettesítő attitűdök mellett azt a problémát is hangsúlyozza, hogy a megközelítések szempontjai ily módon – még a sikerültebb alkotások esetén is – rögzülnek, vagyis művek többféle értelmezhetőségének lehetősége veszhet el.

A szükségből erényt időleges legitimációját, a könnyű siker és a kritikai nivelláció viszonyát remekül ragadja meg Babits: „költő vagy író küldetést teljesített, akármilyen szerény volt is tehetsége. Nekem erről mindig az jut eszembe, mikor kis hegyi kertemben töltést csináltam: mennyire örültem amint az első eső után a friss földtermést fölverte a gaz! Ez erősítette a töltést, s a sivár, csupasz talajt az élet színébe öltöztette. Ahol a pusztaság fenyeget, ott öröm a fű, akármilyen alacsony, s még a kórót is virágszámba vesszük. Ezek az idők elmúltak már; de a »mentalitásuk« valahogy megmaradt.”[41] A Babits által megfogalmazott összetartó attitűd – mint írta –, nem annyira irodalmi, mint politikai közösségeket szokott áthatni, s egyfelől a kritikátlanság, másfelől a skatulyázás, a bélyegek veszélyét rejti magában, holott a minőségi munkák esetén erre semmi szükség: „a Fekete Kolostor erdélyi bélyeg nélkül is az volna, ami!”

Az így értett regionális vagy kontextushangsúlyos értékelés túlzó volta ellenében Schöpflin is azt az álláspontot képviselte, hogy az érdemi értékítélet maradjon mű- és szövegcentrikus. A dédelgető bánásmód ugyanakkor már a húszas évektől folyamatosan tematizált volt a belső kisebbségi kritikai gyakorlatokban is. Erdélyben Gaál Gábor 1927-ben már rosszallólag állapította meg, hogy „A kisebbségi kritika a sokfajta kritikának egy neme: az, amelyik nem írja és nem írhatja ki magát teljesen. (…) A kisebbségi bírálónak már eleve el kell dobálnia a nyilait, nehogy lődözzön velük!”[42] Ez a tarthatatlan álláspont számos, elsődlegesen történeti értékkel bíró szöveg mintsem maradandó esztétikai műalkotás esetén lett forrása a korban a könnyű sikernek, mely többnyire a kor pszichológiai referenciájaként került előtérbe. Nyirő József 1928-ban a Berzeviczy–Babits-vitához kötődve befelé, szűkebb közössége felé is kritikával mondta: „Függetlenül annak elismerésétől, hogy minden ezen a földön megjelent magyar írás védelmet érdemel, mert missziót teljesít, itt az ideje, hogy a túlzott értékeléseknek és indokolatlan elismeréseknek vége szakadjon, úgy a valóban hivatott írók, mint a komoly irodalom érdekében.”[43] A kritikátlansággal szemben Szlovenszkón is azt vallották, hogy az így értett szigorú kritika üdvös nyomását a tehetség kibírja, ha nem, akkor „úgyis a gyöngy, a gyémánt, az opál hamisítványa, valójában héj, homokszem vagy agyagos sár.”[44]

 

A diakrón visszhang és ereje

A második világháborút követően sokáig szinte semmit nem lehetett a „kétféle magyar irodalom” viszonyáról és eredményeiről lejegyezni, később is csupán az uralkodó ideológiának megfelelő semmitmondó marxista tételekhez igazított recepció számolhatott be a határ egyik és másik oldalán születő magyar nyelvű irodalmi művekről, a szocialista irodalmi élet fejleményeiről. A hatvanas évek végére újból nyitottabbá váló magyarországi és erdélyi irodalmi-kulturális viszony egyfelől természetszerűleg már más befogadóközeget biztosított az erdélyi alkotók és alkotások számára, mint a húszas-harmincas években, másrészt viszont összetett irodalompolitikai okok folytán a kezdeti irodalomtörténeti vizsgálódások Magyarországon jórészt csak azokat az eszményeket honosították újra, amelyek a két háború közti erdélyi irodalomszemléletet is javarészt megalapozták.[45] A két világháború közti időszakról jellemzően ekkortól születhettek az első komoly magyarországi összefoglalások, melyek konklúzióikat, irodalomesztétikai minőségeiket legtöbbször a kortárs erdélyi (akkoriban már hangsúlyosan romániai) magyar irodalomra is érvényesíteni próbálták. A Magyarországon napvilágot látó kötetek, melyek valamelyest átfogó képet kívántak nyújtani a határon túl születő magyar irodalmakról, elsősorban a hatvanas évek viszonylagos enyhülése után jelenhettek csak meg. Míg a dokumentumgyűjtemények és műelemzések nagy része a két világháború közti korszakkal és irodalmi élettel foglalkozott, a kortárs irodalmi diskurzusok felé való tájékozódás szempontjait is nagymértékben ennek a korszaknak az ideológiai, társadalomontológiai és szociálpolitikai hagyománycsoportjai, illetve ezek tanulságai határozták meg. Czine Mihálynak a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomra és irodalmi életre vonatkozó összefoglaló munkáját olvasva írja Kós Károly egyik levelében az 1966-os év nyitányán „…végre megtudhatom, hogy egy nem erdélyi és nem kortárs magyar szakember – immár negyedszázados távlatból – hogyan látja és értékeli ma a romániai magyar népkisebbségnek szinte a semmiből, pusztán a maga hitének erejével és eszközeivel életrehívott két évtizedes irodalmi munkáját és terméseredményét”.[46] Az örömteli pillanat, az elvárások és a közvetlen kapcsolat ellenére is, Kós kénytelen nemcsak az aránytalanságok és hiányosságok miatt megfogalmazni nyomasztó érzéseit. „(…) nem tévedtem: bajok vannak.”[47] A bajok, a túlzott kiemelések és hibás megállapítások mellett a tárgyi tévedésekben is megnyilvánulnak, amiket Kós részletesen ki is fejt hosszú válaszában. Ezek legvalószínűbb forrása Kós szerint nem csupán az anyagnak hiányos ismeretéből következik, de oka ennek „…az irodalomesztétikai szempontokat befolyásoló politikai szempontok érvényesülése” is![48]

A magyarországi társadalomtörténeti diszkurzusok később, a nyolcvanas s részben a kilencvenes években is leginkább a reprezentáció (képviseleti értelmű) fogalmát mintegy közös részhalmaz jelentésben feloldva, a kánonalkotó szándék mellett válogatták azokat a szerzőket és kortárs műveket, amelyek a teljes irodalomszegmens egésze helyett voltak hivatottak az erdélyi magyar irodalmat képviselni. A redukció ilyen jellegű formája nem állt távol az irodalomtörténeti alapvetésektől sem, legfőképpen akkor nem, ha nem került ellentmondásba valamely történeti kánon funkcióival, beilleszkedett egy ilyen részhalmaz logikájába, amelynek értelmezésvetületeit a virtuális egészre kivetítve érvényesnek határozta meg. Kuncz Aladár 1928-as említett, Nyugatban közölt tanulmánya, Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában évtizedekre meghatározta a kutatások irányait és alapvetéseit, s az elváráshorizontokba is kész listát, elveket és műveket helyezett.[49] Ám míg Kunczcal sokan azonnal vitatkozhattak (Erdélyben és Magyarországon egyaránt), 1945 után ez a vitalehetőség gyakorlatilag ellehetetlenült. S míg a helikoni közösség marosvécsi találkozásainak napirendjén rendszeresen szerepelt a szabad kritikai szellem, az irodalmon kívüli szempontoktól mentes kritikai hang kialakítása, addig a hetvenes évek végének elkomoruló valóságában, s majd a nyolcvanas évtized tébolyában a magyarországi kritika területén több ízben a külpolitikai szlogent („túszokat szállító gépre nem lövünk”) igyekeztek alkalmazni a kisebbségi szerzők műveinek elhallgató elemzéseiben.

Azt is érdemes lehet ezen a ponton szóvá tenni, hogy a kezdeti idők szerzői valamiféle „piacorientált elvárásrendnek” is eleget tettek. Azáltal pedig, hogy első sikereiket követően egy-egy szerző – Láng Zsolt kifejezésével élve – „ábelizálódott”, belépett a nagyközönség prekoncepcióktól terhes, erdélyi íróra és feladatkörökre vonatkoztatott elváráshorizontjába, s ezáltal, mintegy az olvasótábor igényei vagy a színházi közeg adta lehetőségek fordított irányban is hatottak, meghatározóivá válhattak későbbi szépírói munkásságának.

 

A hely szelleme és a skatulya

A két világháború közt szerveződő erdélyi irodalom összetett regionalizmusának heves vitákat kiváltó polémiája több ízben is felvetette az etikai vagy pszichologizáló szempontok kritikai mércét befolyásoló egyenetlenségeinek a kérdését az 1945 utáni évtizedekben is. Ezt az értékdevalvációs helyzetet, pontosabban a helyzettudat szülte vákuumot és a könnyű siker okozta kétélűséget élesen és keserűen ragadja meg Spiró György Imposztorja is: „Tudja, mi a legszörnyűbb? Hogy itt nem kell jól játszani. És mert nem kell, nem is lehet. (…) Itt elég, ha a színpadon lengyelül beszélünk, és a közönség máris könnyben úszik és véresre veri a tenyerét! Itt nem kell a jó színész, Mester! Ez iszonyú! Ez!”[50] Ha az „itt”-ben a lengyelséget az erdélyi magyarság szinonimájaként értelmezzük, s a húszas évek kezdeti irodalmi törekvéseire, illetve a mostoha körülmények miatt még inkább a hetvenes-nyolcvanas évtizedekre tekintünk, az idézet könnyűszerrel megfeleltethető lesz a tárgyalt külső és belső fogadtatás olykor akaratlanul is infantilizáló szólamainak.

A hely szelleme, a genius loci helyett – Panek Zoltán ironizáló kifejezésével – a „géniusz lóca” veszélye, a hangsúlyos regionalitás helyébe bekúszó provincializmus elkerülésének esélylatolgatása a kilencvenes évek nyitányán is hangsúlyos marad,[51] annak a kérdéskörnek megválaszolása révén, hogy az Erdélyben született művek ne váljanak „megőrzött néprajzi kuriózummá”[52]. Az így értett erdélyiség skatulyái a budapesti visszhangokban is megőrződtek, az ez elleni tiltakozás éppen a fiatal szerzők révén mutatkozott meg többszörösen,[53] hol az irónia, hol a dühösebb megnyilatkozások szintjén, illetve maguk az újabb értekező generációk is tematizálták azt.[54] Újra és újra felmerült az elnevezésben rejlő elhatárolás veszélye, a jelzők szükségessége vagy szükségtelensége is, mely viták, körkérdések, ankétok tapasztalatait összegezve végső sorban az erdélyi magyar irodalom szintagma jelzőjét, mint hovatartozásra utaló elemet történelmileg megtarthatónak mondta, hisz jelöli egy többkultúrájú földrajzi régió szellemterét, de tudatosította, hogy az nem meghatározó jegye a magyar irodalomnak. „Következésképpen az erdélyiség az identitástudatot színező, de nem meghatározó tényező.”[55]

„A hely szelleme, ha van, a szövegekben lakozik, nem az író földrajzi koordinátáiban. Annál is inkább, mert lehet, hogy Budapesten, Svédországban vagy Franciaországban írják a legjobb erdélyi regényeket.”[56] Művekre és értelmezéseikre, mint textuális és intézményes alapra ezért is szükséges egyszerre tekinteni, amely lehetőségként kínálja a hatástörténeti szempontok mellett azt is, hogy a szépirodalom a kulturális emlékezet egyik elsődleges médiumaként is hangsúlyozódjék a korszakra vonatkozó elemzésekben.

Babits azt vallotta, hogy egy nemzet nem azonos származásból eredeztethető, mint inkább közös emlékezetként határozható meg. 1938-ban olyan „szellemi kötelék”-ként[57] írta le, amely renani értelemben is szellemi folytonosságot hirdetett. A kulturális emlékezet ugyanakkor közösségfüggően heterogén, vagyis egyazon régió különböző nyelvű, hagyományú, vallású csoportjai akár más-más történeti tudattal, hagyománykonstrukcióval és természetesen más múlt-emlékezettel rendelkezhetnek. Nagyjából ezért is állítható, hogy a kollektív emlékezet szempontjából az emlékezés és nem a tényleges történelem lesz mindenkoron elsődleges, hiszen az általa megszabott textuális térben nem arra emlékszünk, ami le van írva, hanem ami a leírt sorok mögött van. Geopolitika, illetve geopoétika ilyenforma különbözősége a narratív struktúrák és leíró stratégiák terén is hangsúlyozódhat, főként, ha egy régió kulturális hagyományai mentén közösnek vélt emlékezete felől szinkrón és diakrón értelmezői közösségek eltérő történeti tudatára is tekintünk. A transzszilvanizmus felemelő néptestvériségi „közös haza” ideájának korai kudarca alighanem e probléma gyökerénél is kereshető.


 

[1] Egyrészt valóban ez volt az a korszak, amikor a számszerűleg jelentősen megnőtt magyar olvasóközönség komoly irodalmi tényezővé vált, s amikortól, „beszéljünk bár filléres intelligenciáról”, a „kis Magyarország könyvtermelése sokkal nagyobb lett, mint Nagy-Magyarországé volt”. Másfelől, az alulról felfelé determinált irodalom mellett is meghatározó maradt egy „tiszta és öncélú művészetet” alkotni akaró vonulat. Vö. Szerb Antal, i. m., 499–500.

[2] Vö. Schöpflin Aladár: Szűzmáriás királyfi. Tamási Áron regénye. Nyugat, 1929, 1. 135–137.

[3] Vö. Babits Mihály: Írók két háború közt. Nyugat, 1941, 5. 227–230.

[4] Vö. Kosztolányi Dezső: Végvári versei. Nyugat, 1920, 5–6. 323–324.

[5] A „történelmi Erdély” hagyományainak gondozásában és az erdélyi tudat kialakításában egyaránt a szépirodalom jellegzetes műfaja, a történelmi regény és elbeszélés vállalt hangsúlyos szerepet. A Helikon írói sorra dolgozták fel Erdély történetének jelentősebb eseményeit, különösen a középkor, az önálló fejedelemség és a reformkorszak gazdag világát. A történeti tárgyú szépirodalom születésében annak a Kuncz Aladárnak volt kiemelkedő szerepe, aki 1923-ban, miután átvette a kolozsvári népszerű napilap, az Ellenzék irodalmi rovatának szerkesztését, történelmi regény- és novellapályázatot hirdetett. (Az első pályázat nyertese Nyirő József volt.)

[6] Vö. Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom, i. m.

[7] Vö. Tabéry Géza, i. m., 68.

[8] Uo. Tabéry sorai mintegy kiteljesítendő jóslatként, a hetvenes-nyolcvanas években felerősödve visszhangzottak erdélyi és magyarországi értelmiségi körökben.

[9] Vö. Bisztray Gyula: Írók az Unióért. In uő: Író és nemzet. Budapest, 1943, Révai., 243.

[10] Uo.

[11] Vö. Szekfű Gyula (szerk.): Mi a magyar? Budapest, 1939,  Magyar Szemle Társaság, 14.

[12] Vö. Szekfű Gyula: Az erdélyi magyar irodalom kérdése. Erdélyi Helikon, 1928. 13–15.

[13] Vö. Vallasek Júlia: Az erdélyi történelmi regény a második bécsi döntés után. ItK., 2004/2, 234.

[14] Vö. Magunk revíziója (1931); Erdélyi Fiatalok (1930–40); Jelszó és Mítosz (1937) vitákat, valamint a Korunk (1926–1940) teljes korabeli ideológiai ellenkritikáját.

[15] Vö. Visky András: Szolgálni és (ki)szolgálni. Kalligram, 1996/április, 69.

[16] Uo. 70.

[17] S számára a történelmi Magyarország és Erdély egysége megélt tapasztalat volt (például fogarasi tanítóskodása, vagy A Holnap-beli szereplése révén is).

[18] Vö. Babits Mihály: Könyvről könyvre. In uő: Írás és olvasás. Tanulmányok. Budapest,  é. n. – második kiadás, Athenaeum, 354.

[19] Vö. Makkai Sándor: Előszó. In Szerb Antal, i. m. 7–8.

[20] Bár szerzője az irodalom lényegét elsődlegesen csak ábrázoló minőségében, az élettény irodalmi tényként való bemutatásában látta, s a kettőt hierarchizálva ez utóbbit egyetemes minőségűnek, egyetemes művészi érvénnyel bírónak tekintette, kétségkívül arra törekedett, hogy a sajátosságokban megragadt valóságtükrözést egy minőségi fejlődés során fejleszthesse általánossá, egyetemessé. A sejthető ellentmondás abból ered, hogy ez a szemlélet az egyetemeshez közvetlenül kapcsolódó kategóriaként tudatosan a sajátost nevezte meg.

[21] Makkai Erdélyiség-képe a sajátosságok felmagasztalásában inkább hagyományteremtésnek volt tekinthető. Ebben az erdélyi szellem történelmi alkotóvonásainak kimutatása mindig a történelmi múlt adottságaihoz visszanyúlva akarta bizonyítani sajátosságának örök érvényű értékeit. Nem egy előadásában éppen ezért Erdély történelmének tendenciózus átértékelése volt megfigyelhető. E történelmet Kelet és Nyugat találkozásában, a Nyugat védőbástyájaként vagy egyéb sajátos szerepeinek hangsúlyozásában ragadta meg, de ugyanígy Bethlen, Martinuzzi György, I. Rákóczi György vagy éppen Kemény Zsigmond jellemeinek a megidézése is a türelmes liberalizmusnak és bölcs humanizmusnak tipikusan erdélyi jelképeiként kerültek be irodalomértelmezéseibe. Lásd még erről Végh Balázs Béla: Kanonizáció a húszas évek erdélyi magyar irodalmában. Hitel, 2000/1, 81–89.

[22] Lásd az Erdélyi Helikon 1928/1/2. számát.

[23] Vö. Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom. 1880–1940. Budapest, 1942, Szukits,433.

[24] Vö. Tamás Lajos: Az erdélyi és szlovenszkói irodalmi élet. Magyar Minerva, 1934, 161–162, idézi Csehy Zoltán: „Nem jártunk a szavak közé, mert féltünk a szavaktól”. Antológiaszerkesztési elvek és önláttatási stratégiák kisebbségi kontextusban I. (1920–1930). In NOVA POSONIENSIA. A pozsonyi magyar tanszék évkönyve. 2011, Szenczi Molnár Albert Egyesület – Kalligram, 133.

[25] Vö. Lirai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból. Szerk. Sziklay Ferenc. Berlin, 1926, Ludwig Voggenreiter Verlag, Magyar Osztály.

[26] Vö. Farkas Gyula: Az elszakított felvidék magyarságának szellemi élete. Budapest, 1927, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 28.

[27] Vö. Csehy Zoltán, i. m, 133.

[28] Vö. Fábry Zoltán: Boldog erdélyiek. In Fónod Zoltán (szerk.): Fábry Zoltán összegyűjtött írásai I. Bratislava, 1980, Madách, 181–182.

[29] Vö. Csehy, i. m., 153.

[30] A szeparáló struktúrák irodalomtól független politikai természete abban is jól tükröződik – amint erre is utal Csehy –, hogy ezek (Szlovenszkón a Győry Dezső nevéhez köthető „újarcú magyarság” programlírája révén, Erdélyben a helikoni platform társadalmi küldetése révén) jó ellenpontnak bizonyulnak az irredentákkal és sok esetben a szélsőballal szemben is.

[31] A különböző irányok megléte ezekben vagy kétséges, vagy vészesen aránytalan. A modernség beszédmódjai és a transzszilván törekvések mellett a közelmúltban Balázs Imre József mutatott rá, hogy az erdélyi avantgárd szerzők már a korabeli értekező műfajokban is mennyire nem tárgyaltak. Vö. Balázs Imre József: Avantgárd az erdélyi magyar irodalomban. Marosvásárhely, 2006, Mentor.

[32] Vö. Szekfű Gyula, Magyar Kisebbség, 1925/11., 416.

[33] Vö. Komlós Aladár: Magyar költészet Szlovenszkón I. Nyugat, 1926, 17. szám, Figyelő, 396.

[34] Vö. Schöplin, i. m.

[35] Továbbra is az Erdélyhez-mérés párhuzamaiban. „Másfél évtized után valóban beszélhetünk már egy megemberesedett erdélyi irodalomról. De itt, a Szlovenszkón, nem tünt fel egy név, nem lobbant fel egy mű: amely legalább kristályosodási pontja lehetne a holnapnak.” Vö. Illés Endre, Szlovenszkói magyar könyvek, Nyugat, 1933, 7. szám, 431–434.

[36] Babits Uj Anthológiája 1932-ben nem is vett tudomást a határontúliság kérdéseiről. Móricz novellaantológiája után a szerkesztő Babits harminchárom fiatal költő száz legjobb versét adta ki, szigorúan esztétikai alapon, integrációs szándékkal gondolkodott egységes irodalomban, a generációs szemlélet mellett megemlítve azt is, hogy mindennemű „megbélyegzés” vagy címke nélkül ezek a fiatalok „egyek a magyar lírai érzésvilág egy új hullámában”, de „költők ők mind, azaz királyok a maguk birodalmában, szuverének, mint szabad országok fejedelmei”. Hasonlóan józan, egységelvet és esztétikai egyenrangúságot biztosított Féja Géza Fiatal magyar líra című antológiája (Tornalja, 1936) mely bevezetője szerint is „az egész magyar nyelvterület líráját adja, azt a lírát, mely 1919-től számítva virágzott ki”, eltörölve a mesterségesen kreált kisebbségi narratívákat. Vö. Babits Mihály (szerk.): Uj Anthologia. Budapest, 1932, illetve Féja Géza: Fiatal magyar líra. Tornalja, 1936.

[37] Vö. Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nyugat, 1935, 8. szám; illetve http://epa.oszk.hu/00000/00022/00595/18762.htm

[38] Uo.

[39] Uo.

[40] Uo.

[41] Uo. [kiemelés tőlem B.L.]

[42] Vö. Gaál Gábor: Kisebbségi színház, kisebbségi kritika. Korunk, 1927., illetve uő: Vidéki történet. Cikkek 1926–1928. Kriterion, Bukarest, 1977.

[43] Vö. Nyirő József: Erdélyi irodalom. Keleti Újság, 1928, április 29.

[44] Vö. Keller Imre: A kritikátlanság átka Szlovenszkón – idézi Csehy Zoltán, i. m., 151.

[45] Mindemellett hangsúlyos tény az is, hogy 1945 után végképp elveszett a területi újraegyesítésbe vetett korábbi hit.

[46] Vö. Kós Károly levele Czine Mihályhoz. 1966. január. In Kós Károly levelezése Czine Mihállyal. Budapest, 2000, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága,. 86.

[47] Uo., 86.

[48] Itt érdemes megemlíteni, hogy a hatvanas években Czine átveszi részben Gaál, részben Schöpflin érveit, de csak az előbbire hivatkozik. Az erdélyi helyett a romániai magyar irodalom terminus érdekében ismeri el, hogy az erdélyi irodalom elnevezés, – amely csak Trianon óta létezik – önmagában nem meghatározó jellegű. Ugyanakkor Schöpflin Aladár korabeli véleményét visszhangozza érvelésében, a második világháborút követő, felnőtté váló romániai magyar irodalom érdekében, miszerint Erdély századokon keresztül volt termőföldje a magyar műveltségnek, de önálló erdélyi irodalomról még a fejedelemség idejében sem beszéltek, amikor ennek a műveltségnek a fókuszai igazából Erdélyben voltak. Vö. Czine Mihály, Magyar irodalom a huszadik században,A kisebbségi magyar irodalmak. Budapest, 2001, Kortárs.

[49] Vö. Kuncz Aladár: Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában. Nyugat, 1928, 20. 501–508.

[50] Vö. Spiró György: Az Imposztor, 7. jelenet, a nagy Boguslawskinak mondja Kaminska, a kisebbségi lét terhétől elvágyódó gyönyörű színésznő. In uő: Csirkefej. Darabok. Budapest, 1987, Magvető, 90. [kiemelés az eredetiben]

[51] Vö. Gáll Ernő írását például: A Csipkerózsika-vita és utórezgései, Helikon, 1994/14.

[52] 1989 után a sajátosság méltóságának elvét és szóösszetételét eredetileg megfogalmazó Gáll Ernő is jószerével a korabeli kritika működési zavaraiban látta ennek forrását.

[53] A kortárs erdélyi szerzők közül többen éppen azt a „siralomtörténetet”, s az ehhez kapcsolt járulékos előnyöket-hátrányokat elégelték meg, melynek értelmében a kritika írói életkörülményeket előbbre sorolta, mint magát a művet, melyet értékelni volt hivatott. Az egyazon mércével mérés igénye azzal a kéréssel párosult, hogy felnőttnek, s nem szegény rokonnak, netán betegeskedő gyermeknek tekintsék a határon túli szerzőket. A vélt előnyök és „a sérelmekkel való házalás száműzése” nélkül mindez lehetetlen. Vö. Papp Sándor Zsigmond: A provincia lehelete. Provincia, 2001/1–2, (9–10. szám).

[54] Lásd ezzel kapcsolatban például a Látó 1998/10.-es számát, amelyben ankét is zajlott, azzal a körkérdéssel, hogy „Hogyan írjuk meg a romániai magyar irodalom történetét?”

[55] Vö. Borcsa János: Irodalmat kellene művelni. Provincia, 2000, 5. szám (szeptember).

[56] Vö. Papp Sándor Zsigmond: A provincia lehelete. Provincia, 2001/1–2, (9–10. szám).

[57] Vö. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. Összegyűjtötte, a szövegeket gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Belia György. Budapest, 1978, Szépirodalmi.


Megjegyzés: a tanulmány első része szintén a www.eirodalom.ro-n olvasható, itt.