Markó Béla kisesszéi

MAGYAR MARKETING
A modern Balassi

Akárcsak általában az irodalom, kétségtelenül változott a költészet is az évszázadok folyamán. Nem tudom, volt-e kezdete, és azt sem hiszem, hogy vége lesz egyszer, de mégsem merem állítani, hogy nyelvi eszközeiben, kifejezésmódjában nem finomult, nem lett bonyolultabb. Vagyis: fejlődött? Igen, olyan értelemben, hogy amit József Attila írt, abban már természetes könnyedséggel benne van Ady Endre küzdelme egy-egy új szókapcsolat elfogadtatásáért, és a maga idejében Ady Endre is magától értetődően építette be verseibe Vajda János vagy Petőfi Sándor leleményeit. Éppen ezért van kronológiája az irodalomnak, és ostobaság lenne tagadni, hogy a mai vers a tegnapi vagy tegnapelőtti szó- és szintagma-téglákból is épül.

De még nagyobb hiba lenne ebből a folytonosságból akarva-akaratlanul azt a következtetést levonni, hogy Ady Endre nagyobb, mint mondjuk, Petőfi Sándor, esetleg Csokonai Vitéz Mihály jobb, mint például Balassi Bálint. És nem is ez az állandóan kísértő hasonlítgatás vagy ranglétra-gyártás a lényeg, hanem sokkal fontosabb, hogy ami a költészet okát és célját, vers és költő viszonyát, az ezzel kapcsolatos kételyeket illeti, többet tudunk ma, persze, de dilemmáink nem változtak. Nem is változhattak, hiszen minden látszat ellenére – hogy netán más lett volna a vers funkciója Balassi Bálint korában, mint ma – a költészet ugyanaz: a nyelv és a való világ sajátos értelmezése. Ahogy Lautréamont mondta: „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”. A meghatározás általánosan érvényes lehet, csak egyetlen szót kell kihúznunk belőle, tudniillik, hogy ez a találkozás „véletlen” lenne.
Olvasom immár sokadszor magyar nyelvű költészetünk egyik legrégebbi remekművét, az Egy katonaéneket, és újfent rá kell jönnöm, hogy ez a több mint négyszáz esztendős vers ugyanazokat a dilemmákat ébreszti fel értelmezőjében, mint mai poézisunk. A különbség talán csak annyi, hogy az egykori poéta nem keresett magyarázatokat az ellentmondásokra, hanem természetesnek tekintette azokat, illetve semmiképpen sem keverte össze az esztétikát és a morált, ami viszont Petőfi Sándor óta nagy bűne vagy erénye a mi kultúránknak. Mármint a morális szempontok érvényesítése a műértelemzésben. Igaz, van egy nagy kivétel, éppen Petőfi kortársa és barátja, Arany János, aki egészen pontosan megfogalmazta a mindenkori alkotó ember ars poeticáját. Kissé ironikusan, kissé parodisztikusan, kissé távolságtartóan ugyan, de mégis leírja például azt, hogy: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” (Vojtina ars poétikája). Persze, ez a közismert idézet mellbever minket, vagy talán tréfának gondoljuk, amíg nem olvassuk hozzá a költemény egészét, hogy láthassuk, igenis az igazságról van szó a művészetben is: „csakhogy nem ami rész szerint igaz, ˗ / Olyan kell, mi egészben s mindig az”. Ennél többet tudtommal sem azelőtt, sem azután nem nagyon sikerült senkinek mondania a műalkotás leglényegéről. Mert hát hogyan is kellene értenünk Balassi Bálint végvári énekét, ha elfogadnánk, hogy akkor jó a vers (elbeszélés, festmény, szobor, film stb.), ha a valóság hű tükre minden egyes részletében. Voltak ilyen esztétikák nyilván, leghevesebben a „szocialista realizmus” próbálkozott a művészi és a mindennapi valóság „összetévesztésével”, de ezek a próbálkozások legjobb esetben is csak patetikus kudarcokhoz vezettek.
Az Egy katonaének, ha jobban meggondoljuk, csupa „hazugság”, talán az első, természetleíró strófát kivéve: „Vitézek! mi lehet / Ez széles föld felett / Szebb dolog az végeknél? / Holott kikeletkor / Az sok szép madár szól, / Kivel ember ugyan él; / Mező jó illatot, / Az éj szép harmatot / Ád, ki kedves mindennél”. A következő versszakok hatalmas leleménye, hogy a költő – mint egy zseniális marketing-szakember, ahogy ma mondanánk – el tudja adni az eladhatatlant, és széppé teszi a szörnyűt. Mindezt úgy éri el, hogy formába önti a formátlant vagy formázatlant, és kívánatosnak mutatja azt, ami morális indítékaitól megfosztva rettenetes: „Ellenség hírére / Vitézeknek szüve / Gyakorta ott felbuzdul; / Sőt azon kivűl is, / Csak jó kedvéből is / Vitéz próbálni indul; / Holott sebesedik, / Öl, fog, vitézkedik, / Homlokán vér lecsordul”. Igen, a részletek hazugsága végső igazsággá állhat össze Arany János szerint, és Balassi Bálint már évszázadokkal azelőtt ezt teszi, mint egyébként korának német, francia, angol vagy olasz költői is, a szép halál vagy jobb esetben szép sebesülés oxymoronját feloldja, és ily módon, ami morális vagy etikus, egyszerre esztétikussá is válik: „Az jó hírért, névért / S az szép tisztességért / Ők mindent hátra hadnak; / Emberségről példát / Vitézségről formát / Mindeneknek ők adnak”. A filmszerű vágások, a zaklatott ritmus, a rövid vagy hosszú szavak gyorsító-lassító effektusának virtuóz használata teszi remekművé ezt a „reklámverset”, mert nyugodtan nevezhetjük így: a halálos veszély vállalását reklámozza, és ehhez nem az – egyébként szükségszerű – áldozatvállalásról szónokol, hanem a szó szoros értelmében zenévé teszi azt, aminek a valóságban nincsen sem ritmusa, sem dallama, vagyis a halált: „Az éles szablákban / Örvendeznek méltán, / Mert ők fejeket szednek; / Viadalheleken / Véressen, sebekben / Halva sokan feküsznek; / Sok vad s madár gyomra / Gyakran koporsója / Vitézül holt testeknek”. A vers igazsága nem azonos a körülöttünk levő valósággal, de ha esztétikailag érvényes, végül morálisan is érvényessé válik. Valósággá lesz tulajdonképpen, de ez a valóság bennünk van, nem rajtunk kívül. Ezért nem érdemes azt keresni egy versben, hogy mennyire hitelesen adja vissza a költő azt, amiről és akiről beszél, beleértve költészetének legfőbb szereplőjét, önmagát. Miközben természetesen meggyőződésem – eltérően a műalkotás referenciális jellegét tagadó esztétáktól, például a New Criticism – vagyis az egykor új, ma már régi kritikai iskola – művelőitől, hogy a körülmények ismerete sokat hozzáad a vershez. Mondjuk, Balassi Bálint korából a végvárak történelmi fonotsságát ismerni kell ahhoz, hogy a Egy katonaének marketingjének jelentőségét megértsük.
Hajlamosak vagyunk a modern költészet nagy kérdésének tekinteni azt is, hogy milyen mértékben szabad az úgynevezett költői ént és a versíró ember valódi énjét szétválasztani vagy egybemosni. Az az igazság, hogy egyáltalán nem mai probléma ez, de csak a mostani kor kritikusának vagy irodalomtörténészének okoz fejtörést ez a kettősség, és újra meg újra csalódnunk kell, amikor kiderül, hogy a versekből megismert ember különbözik a valóditól. Ismerjük Arany esztétikáját (és az ezzel egybehangzó József Attila-i felszólítást is: „az igazat mondd, ne csak a valódit”), és tudjuk azt is, hogy tulajdonképpen a költészet és valóság drámai egybeesése vitte a hadviselésre nem való Petőfit Fehéregyházáig, mégis meglepődünk, valahányszor látnunk kell a különbségeket. Például amikor a verseiben kérlelehetetlen Szilágyi Domokosról megtudjuk, hogy élete bűnös megalkuvásban – és valószínűleg az emiatti lelkifurdalásban – telt el. Morálisan tökéletesen igazunk van, ha csalódunk ilyenkor, de minden ilyen csalódásnak arra is rá kell ébresztenie minket, a vers többek közt arra is való – ha egyáltalán való valamire -, hogy ne csak azt mutassa meg, milyen emberek vagyunk, hanem azt is: milyennek kellene lennünk. Meglehet, a versbéli szenvedés sem a valódi fájdalom tükre, hanem arról szól, hogyan kellene szenvednünk, ha vétkeztünk. Végül is nem kell feltétlenül feloldanunk ezeket a dilemmákat, hanem meg kell értenünk, hogy a költészet inkább a kérdések és kételyek műfaja, nem a bizonyosságoké, és utólag az olvasónak kell megadnia a válaszokat.
De ott és akkor, amikor olvassuk, ha maradandó költészetről van szó, a költővel együtt egy másik világba lépünk be, amely „rész szerint” nem igaz, „egészben” viszont igen. Van-e nagyszerűbb, pontosabb, finomabb, a szerelmes reményt és szorongást jobban kifejező strófája a magyar lírának, mint amit annak idején Balassi írt: „Juliámra / hogy találék, / Örömemben így köszenék, / Térdet, fejet neki hajték, / Kin ő csak elmosolodék” (Hogy Juliára talála, így köszöne neki)? Változtat-e olvasatunkon az, ha tudjuk, hogy a szerelemben valószínűleg néha gyöngédségre is képes, de leginkább erőszakos, nemcsak a mai, hanem az akkori mérce szerint is sokszor immorális költő nagyjából ugyanakkor, amikor ezt a verset szerzette, 1588-ban egyik barátjának ezt írta levélben: „Ha az Isten karácsonyig éltet, azt gondolom, hogy nagy úr leszek, ha egyébképpen nem is, farkam után.” Igaz, a dőlt betűs részeket egyfajta titkosírással írta, de mégsem a naplójának, hanem Kapy Sándornak szánta, elolvasásra. A levél egyébként ugyanarra a nőre utal, mint a Júlia-vers, Losonczy Annára. (Balassi terve nem sikerült, a megözvegyült Losonczy Anna máshoz ment feleségül.) Mit kezdjünk ezekkel az ellentmondásokkal? Egyáltalán kell-e kezdenünk velük valamit? Vagy pedig fogadjuk el, hogy a költészet sem “részek szerint”, sem “egészben” nem a valóságról szól? Holott arról szól, ezt már tisztáztuk, csak nem éppen úgy, ahogy gondolnánk. Ezért szerettem, szeretem ma is úgy olvasni a magyar lírát, mint egy alternatív történelemkönyvet, egymást igenlő vagy tagadó belső történések láncolatát, amelyből az esztétikai élményen innen és túl az is kiviláglik, hogy kik voltak az eleink, és – ami fontosabb – kik lehetnénk mi mindannyian.


NEM EGYFORMA, AMI EGYFORMÁNAK LÁTSZIK

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
(József Attila: Két hexameter)

József Attila egész költészetét végigkíséri a halál-motívum, újabb és újabb létértelmezési kísérletek a költeményei, de élete vége felé, az öngyilkossága előtti hónapokban az ilyen szövegek mind gyakoribbak, mind konkrétabbak. A Két hexameter 1936 decemberében íródott, és halála előtt, 1937 novemberében ismételten visszatér nemcsak a halál, hanem a temetési szertartás motívumára: „Íme, hát megleltem hazámat,/ a földet, ahol nevemet/ hibátlanul írják fölébem,/ ha eltemet, ki eltemet” (Íme, hát megleltem hazámat). Mint ahogy ugyanebben a költeményben a bűnösség – ártatlanság dilemmája is megint felmerül: „Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen./ Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem.”
Nem véletlenül utalok a temetési szertartásra, hiszen a „kiterítenek úgyis” nem csupán emelkedett költői megfelelője annak a cáfolhatatlan igazságnak, hogy egyszer meghalunk úgyis mindannyian, hanem áttételesen a végtisztesség gondolata is benne van. Úgy értelmezem a halott „kiterítését”, mint az Antigoné óta mindenkinek kijáró ceremónia részét. Érdemes belegondolni, Arany János a Tetemre hívás indításánál milyen jelentéssel használja ezt a kifejezést, amikor leírja, hogy Bárczi Benőt „Kastélyába vitette föl atyja, / Ott letevék a hűs palotán; / Ki se terítteti, meg se mosatja: / Vérben, ahogy volt, nap nap után / Hever egyszerű ravatalán.” Vagyis nem engedi elsiratni a halottat, amíg a gyilkos kilétére fény nem derül. Igen, a „kiterítenek úgyis” sokkal többet jelent, mint egyszerűen a halált, pozitív (tisztességesen eltemetnek) és negatív (megölnek, elpusztítanak) asszociációkat egyaránt kínál. Viszont a vers fő mondandója mindenképpen az, hogy nem egyforma, ami egyformának látszik, és nem mindegy, ami mindegynek tűnik. Vagyis meghalunk előbb-utóbb, netán elpuszítanak, de az is lehet, hogy megadják nekünk a végtisztességet akkor is, ha nem éltünk tisztességben, ám a tisztességes életnek úgysem a végtisztesség a célja, a méltó életnek semmi köze a méltó halálhoz. Ugyanis a tisztesség, vagyis az erkölcs nem eszköz a Két hexameter szerint, hanem önmagában való érték. Nem lehet általa sem örökléthez jutni, sem másfajta jutalmat nem várhatunk érte, ezért is végtelenül szomorú a második sor ponttal lezárt, tehát kijelentő mondatként megfogalmazott befejezése: „Kiterítenek úgyis”. József Attila zsenialitása abban áll, hogy egy kétsoros versben is a lehető legkomplexebb morális dilemmát tudja felmutatni. Az első hexameterben még látszólag vállalja a dacos közhelyet, hogy nem érdemes tisztességesnek lenni (gondoljunk a Tiszta szívvel című ifjúkori versére), nem érdemes saját szabadságunkat korlátozni, mert úgyis meghalunk, de a második hexameterben már átfordítja ezt az ellenkezőjére: nem az erkölcstelen lét a természetes, nem az jelenti a szabadságot, hanem az erkölcsös. Vagyis eleve morális lények vagyunk, sugallja a költő, ez a lényegünk, és nem a jutalomért kell erkölcsösnek lennünk. Élet és halál elválnak ezáltal egymástól, a halál nem folytatása az életnek, és a végtisztességnek sincsen köze a tisztességhez.
Mindez persze lehet létfilozófia, de költészet csak akkor lesz belőle, ha a szöveg megformálása is adekvátan kifejezi ugyanazt. És éppen ez a nagyszerű József Attila-i lelemény: a két sor két egymásnak ellentmondó állítása egyetlen szó cseréjével (én helyett ne), illetve az írásjelek változtatásával valósul meg, tökéletesen azonos versmértékben, sem a hosszúság, sem a ritmus nem különbözik. Vagyis maga a forma is azt sugallja, hogy ami látszólag teljesen egyforma, az teljes mértékben különbözik ugyanakkor. Azt is mondhatnám, hogy ugyanaz a kezdet (a születés), és ugyanaz a vég (a halál), tehát sem az egyik, sem a másik nem fontos, hanem ami közöttük van: egy szócska és néhány írásjel különbsége.
Tehát elsősorban saját magunkkal kell megküzdenünk, hogy sikerül-e a tisztességet, az erkölcsös életet önmagában való értéknek tekintenünk. Ha igen: az az igazi győzelem. A „kiterítenek” előhívja a leterítenek balsejtelmét is, ez így teljes. Lám, a jó vers, bármilyen rövid, kimeríthetetlen, mert továbbgondolható. Ebből a két sorból rögtön kihallom Pilinszky Jánost is (és ez is így van rendjén, nemcsak az előd hat az utódra, hanem az utód is újraértelmezteti velünk az elődöt): „ma ontják véremet”.