Irodalom Székelykeresztúron

Hol és kivel is kellene kezdeni a Keresztúr irodalmi életéről szóló bemutatót?, teszem fel magamnak némiképp zavartan a kérdést, hisz e város talán nem büszkélkedhet olyan nagy nevekkel, mint Nagygalambfalva Kányádi Sándorral, vagy Farkaslaka Tamási Áronnal (hogy a példálózással csak a szűkebb régióban maradjak). Igaz ugyan, hogy Tompa László Betfalván született (s Betfalva manapság már Székelykeresztúr adminisztratív része, utcája), sőt, az elemi iskolát is Keresztúron végezte, költővé azonban Udvarhelyen vált, munkássága inkább ahhoz a városhoz kötődik, annak a „márkaneve”.

Orbán Balázsunk is csak félig van: egy kicsit mi is magunkénak tartjuk, mert iskolai ügyeinknek (is) pártfogója volt, (utca és iskola is viseli nevét városunkban), ő azonban lengyelfalvi születésű, Udvarhelyen diákoskodott, élete utolsó negyedét pedig jobbára Budapesten töltötte.
Van Keresztúrnak azonban egy Orbán Jánosa, aki talán nem olyan híres, mint Orbán Balázs, a város azonban méltán lehet büszke rá, hisz olyan irodalmi megvalósítást tudhat magáénak, mellyel felzárkóztatja a várost az említésre érdemesek közé. Megírta a Székelykeresztúr története című nagy munkát, mely címe szerint elsősorban helytörténeti írás, településmonográfia, én azonban szépirodalmi könyvként is tekintek rá. Mert szerzője szépírói vénával rendelkezik: könyvét színes, plasztikus nyelvezet, olykor metaforikus beszédmód, illetve bizonyos részeiben izzó szenvedély jellemzi. Mindezek pedig a szépírói stílus sajátjai. Természetesen mindazok az adatok és dokumentumértékű leírások is megtalálhatók benne, amelyek egy helytörténeti kötettől elvárhatók, de nem szárazon, hanem olvasmányos körítéssel. A kötet 1943-ban látott első ízben napvilágot a kolozsvári Minerva Kiadónál, és magán viseli a második bécsi döntés utáni hurráoptimizmus halvány nyomait. Nem csoda, ha az 1945-ös visszarendeződés, majd államosítás után e kötet eltűnt a forgalomból, indexre került, persze, azért jó néhány keresztúri család őrizgette titkos helyen. Ennek ellenére egészen 2015-ig olyan kultuszkönyvnek számított, amelyhez lehetetlen volt hozzájutni, amelyről jóval többen hallottak, mint ahányan olvasták. Ezt az áldatlan állapot 2015-ben szűnt meg, amikor testvértelepülésünk, Kuntszentmiklós Város Önkormányzata a keresztúri Molnár István Múzeummal együttműködve újra kiadta. Reprint, hasonmás kiadásról van szó, a régi borítót és a szövegbe ágyazott fényképeket is felhasználva.
Orbán János 32 éven át volt katolikus plébános Székelykeresztúron, 1907-től 1939-ig, a „kicsi magyar világ” idején nyugdíjasként, kedvtelésből írta meg könyvét, melynek gerincét a két világháború közti időszak adja. Vagyis a kötetben a szerző saját élményvilága, tapasztalatai, így véleménye is megjelenik. Jó kedélyű embernek mutatja a könyv a szerzőjét, aki szereti a tréfát, ugyanakkor szereti nevén nevezni a dolgokat, amolyan odamondósan. Az 1918-as román megszállásról például így referál: „A legnagyobb óvatossággal jöttek, és amikor kitapogatták, hogy itt nincs harcrakész magyar, a községháza előtti téren zsivajos táncot rendeztek. A katonákról cafatokban lógott le a rongy, némelyike felemás női félcipőt viselt és rongyos paplant lógatott a hátán. Különben Erdélyszerte legtöbb helyén így volt, gúnyjára a magyarnak.”
A fenti részben kitapintható némi revansvételi igyekezet, a továbbiakban a stílus azonban nem válik szélsőségessé, megőrzi szigorú higgadtságát. Az olykor elkomoruló részeket jól oldják olyan betétek, mint például a szerző által gyűjtött keresztúri adomák, anekdoták, de az ipari/gazdasági tevékenységek bemutatása mellett e könyvben találunk legrészletesebb leírást a keresztúri Kaszinó, a Nőegylet és a Jótékonycélú Polgári Társaskör működéséről is. Olyan könyv ez tehát, amelynek minden lokálpatrióta könyvespolcán ott kell lennie, amelyre büszkék lehetnek a keresztúriak. E könyvben olvasható Petőfi keresztúri tartózkodásának és utolsó vacsorájának legpoétikusabban megírt története is. Apropó, Petőfi: kicsit magáénak tartja Keresztúr, lévén, hogy 1849. július 30-án ide állomásozott be a lánglelkű költő is, Bem hadaival együtt, hogy másnap megütközzön Fehéregyházánál az orosszal, s örökre nyoma vesszen. Orbán János így tesz pontot a Petőfi hollétét, illetve hol nem létét firtató vitára: „(…) békében hagyják Petőfit, hogy pihenjen a legszebb sírban: a magyar lelkekben”.
Írásom bevezetőjében már szóba hoztam Kányádi Sándort, de ezúttal Petőfi és Keresztúr vonatkozásában is említenem kell: egy ideig e városban diákoskodott ő is, aztán már kiforrott költőként, az 1970-es években a haldokló Gyárfás-kerti Petőfi-körtefa megihlette: a vers ma is olvasható egy márványtáblán az azóta rehabilitált körtefa tövénél: „Haldoklik az öreg tanú/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik: ő látta volt/Verset írni utoljára”.
(Csak zárójelben, mert nem tartoznak szorosan mostani összefoglalóm tárgyához: Orbán János könyve mellett két másik kiadványt is említenünk kell, melyek várostörténeti szempontból jelentősek, bár ezek nem szépirodalmi jellegűek, szerzőik sem keresztúriak: a Váradi Péter Pál - Lőwey Lilla szerzőpáros: Fehér-Nyikó és Keresztúr vidéke c. kötetét (Viza Kft., 1998), illetve Vofkori György Székelykeresztúr képes története (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2002). c. kiadványát.
Vannak még szépírók, akikre Keresztúr büszke, kérdés, hogy a nagyvilág számon tartja-e, hogy ők ilyen vagy olyan értelemben keresztúriak (is). A homoródalmási születésű Szabó Gyula (1930-2004) például szintén itt diákoskodott, íróként is gyakran visszajárt a városba. Emlékszem, mekkora döbbenettel lestem 1993-ban, tizenegyedikes diákként, amint a gimnázium alapításának 200. évfordulójára szervezett ünnepségen legkevesebb százötven (!) darabot dedikál a frissen megjelent Ostorod volt-e Rodostó c. könyvéből. Az, hogy a város megbecsüli Szabó Gyulát, később is kifejezésre jutott: 2000 májusában Székelykeresztúr díszpolgárává avatták, a laudációt mondó Nagy Emma tanárnő így fogalmazta meg a ragaszkodást: „Szabó Gyula már hosszú idők óta Keresztúr egyik büszkesége... Ő az örök hazajáró...”
Amikor az innen rajtoló, de karriert máshol megvalósító emberek kerülnek szóba, mindig felmerül a kérdés bennem: vajon, ha itt maradnak, mi lesz belőlük??
Hegedűs Imre János (sz. 1941, Székelyhidegkút) irodalomtörténész, kritikus is elsősorban iskolái révén kapcsolódik Keresztúrhoz, de tudom, hogy számon tartja a várost, pedig messzire sodorta a sors: évekig Ausztriában, jelenleg Budapesten él. Nem mulasztja el, mostanság sem, hogy be ne mutassa rendre megjelenő könyveit a keresztúri közönségnek is (ilyen szempontból legutóbbi könyve igen beszédes című: Székelyország: szerelmes földrajz), s az időszámítást nála a hazajövetelek ciklikussága határozza meg.
Hazajáró embernek tekinthetjük Szávai Gézát is, bár ő is csak a középiskolát végezte itt (sz. 1950, Küsmöd): a magyar-francia szakos diploma megszerzése után rövid ideig tanárkodott a környéken, de aztán rövidesen Bukarestbe került, 1988 óta pedig Budapesten él.
De, hogy ne csak az elmenőkről essék szó: van néhány fiatalabb kortárs szerző is Keresztúron, akik az otthon maradást (hazatérést) választották.
Az 1972-es születésű Szente B. Levente sorsa szorosan összefonódik a városéval, nem csupán azért, mert közművelődési életében is tevőlegesen részt vállal(t) – dolgozott a helyi televízió riportereként, a Kisváros c. lap szerkesztőjeként, stb. –, hanem azért is, mert ő itt, a városlakók szeme láttára vált költővé, és adja ki rendíthetetlen kitartással verseskönyveit (Az első éj, Örök szél dala, Tollkalitka, Tükörszilánk), de gyűjtött népmesét, és írt műmesét is.
Balázs K. Attila (sz. 1973) elvégezte a villamosmérnökit, aztán a magyar-angol szakot, s jó ideig Angliában kísértette a szerencsét, végül azonban úgy döntött, hazaköltözik, itt alapít családot és épít életet. Verseskönyve (Vizuáliák, 2009), majd regénye (A zöld fotel lakója, 2013) már hazatérte után jelent meg, ez azt példázza, hogy itthonról is lehet érvényesülni.
Vári Csaba (sz. 1978) évekig Kolozsváron kereste boldogulását, egyetlen verseskönyve (Kávé, félkeserű, 2008) ebből az időszakból való, aztán hazatért, s jelenleg úgy tűnik, pályája némiképp kisiklott, költőként azonban van annyira tehetséges, hogy bízom benne: fog ő még néhány lírai meglepetést okozni.
De Pálffy Tamás Szabolcsról (sz.1979) is szót kell ejtenünk, aki az internetes irodalmi térben viszonylag rég jelen van, első e-book-ja Átléptem a Rubicont címmel jelent meg, de 2018-ban is jelentkezett egy érdekes kiadvánnyal: a Prófétákkal radarba futni c. anekdotagyűjteménnyel (Garabontzia Kiadó, Marosvásárhely, 2018).
Zárásként, a hazatérők sorában önmagamat is megemlítem. Az a Zsidó Ferenc, aki íróként vagyok, 1976-ban született, magyar-német szakos tanár, közben pedig írogatja prózaköteteit (Szalmatánc, 2002, Csigaterpesz, 2005, Autóstoppal Európában, 2007, Laska Lajos, 2012, Huszonnégy, 2017-2018). Igen, hazaköltözve, Keresztúron. S most röviden vissza kell utalnom Orbán Jánosra: 1943-ban megjelent kötetében azt írja, Keresztúr lakossága 4637 fő. Jelenleg 9-10 ezer közé tehető. Vagyis megduplázódott. Ez nem (elsősorban) a természetes népszaporulatnak köszönhető, hanem annak, hogy az 1970-es évek elejétől kezdték felhúzni a tömbházakat Keresztúron is, s a környék falvaiból az embereket betelepíteni. S hogy ennek a hirtelen gyökértelenné váló generációnak újra ki kellett találnia önmagát. Ezt a jelenséget próbálom megfogni Huszonnégy című blokkregényemben, azt járva körül, milyen az élet egy székelyföldi átlagos tömbházban. Fiktív történet, de Keresztúrra (is) érvényes.
(És ismét csak zárójelben: vannak még újonnan feltűnő szerzők, például Tódor Csaba unitárius lelkész, kinek nemrég olvastam ígéretes novelláját a Székelyföld folyóiratban, vagy a Keresztúrról Budapestre költözött Faluvégi Anna, aki verset is, prózát is ír, vagy egészen fiatal tehetségek, mint a költészettel eljegyzett Mihálydeák Annamária. És… Lám, máris beállt a bőség zavara: az is lehet, valaki kimaradt a felsorolásból, mert például a Bardocz Levente által kezdeményezett, és kb. 2012-2016 között működő Felolvasó körön is bukkanhattak fel ígéretes nevek, kiknek „beérkezése” ezután várható. Mindenesetre: bízhatunk az irodalmi utánpótlásban Keresztúron.)
A sornak itt nincs vége; tudjuk, vagy legalábbis véljük, hogy Keresztúrról folyamatosan áramlik fel a humánerőforrás a központokba – Kolozsvárra vagy éppen Budapestre –, melynek bizonyos hányada kimunkáltan visszatér. Mi, székelyföldiek, szeretjük azt hinni, hogy nélkülünk ezek a központok nem is lennének azok, amik. Szeretjük azt hinni, hogy azért mi is megmaradunk: irodalomban és másképp.