Karácsony Benőről kortársak szemével

Rendhagyó életrajz

Karácsony Benő Klärmann Bernát néven született, Gyulafehérváron, 1888. szeptember 7.-én, és – Auschwitzban, 1944 nyarán pusztult el, mert zsidó volt, és sosem adta fel, nem keresztelkedett ki, bár az sem menthette volna meg a kor gyilkos gyakorlatától.

Középiskolai tanulmányait szülővárosa Római Katolikus Főgimnáziumában végezte, egy diákcsíny miatt nem állhatott érettségi vizsgára, így esett meg, hogy végül a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban érettségizett (1906). A nagyváradi jogakadémián kezdte főiskolai tanulmányait, de férfiszabó édesapja nem tudta tovább támogatni, ezért csak az első világháború után szerezhetett ügyvédi képesítést Kolozsvárott. Közben harcolt az első világháborúban, megsebesült, a temesvári kórházban ápolták, majd ismét a frontra küldték, 1919-ben került haza. Az 1930-as évek elején, Kolozsváron telepedett le, és önálló ügyvédi irodát nyitott; ismert íróként is tovább folytatta ügyvédi gyakorlatát, csaknem húsz éven át. 1944-ben deportálták, a nemzetiszocializmus áldozata lett ő is, mint több más kiváló írótársa.
Az 1918. év az erdélyi irodalom jeles, de keveset emlegetett írójának 120. születési évfordulója volt. A szokványos életrajzi felsorolások helyett, kortársai róla alkotott emlékeit, véleményét felsorakoztatva szeretném az olvasó elé idézni diákkorunk kedvenc szerzőjét, akinek regényei elbeszélései rendre eljutottak hozzánk. Akkor még nem született életét méltó módon megörökítő monográfia, de ma már Tót H. Zsolt Széttaposott ösvény. Karácsony Benő élete és műve című rendkívül szakszerűen és alaposan dokumentált monográfiája az interneten is hozzáférhető. Ebből tallóztam ki a kortársak emlékeit, amelyeket, sorba rendezve kibontakozik belőle Karácsony Benő érdekes egyénisége.
Tóth H. Zsolt ezt írja írónkról: „Azt lehet tehát mondani, Karácsony az élet csaknem valamennyi területén már-már professzionális kívülálló volt, aki még azokhoz az embercsoportokhoz sem csatlakozott szívvel-lélekkel, amelyek körében valóban megbecsült helye lett volna. Az ügyvédek kasztjában például kezdettől fogva idegenül érezte magát. Nem törekedett szakmai előmenetelre, s messzire visszhangzó sikerekre, inkább irodalmi hóbortjaival foglalatoskodott, s így afféle ártalmatlan különcnek számított pályatársai között. Ennek megfelelően egyik interjújában, amit már mint író ad, szelíd iróniával szól tanult foglalkozásáról, s egyszersmind az ügyvédi hivatástudat szinte mulatságos mértékű hiányáról ad számot – elégedetten nyugtázza az ügyfelek esetleges elmaradozását: »Sohasem voltam intenzívebb értelemben ügyvéd... A kapun egy szerény cégtábla ma is azt állítja, hogy ügyvéd vagyok, de az idők folyamán szerencsésen eléggé beporosodott ahhoz, hogy a jogkereső közönség figyelmét elkerülje.«
Az írók céhén belül sem igyekezett mérvadó szerepre szert tenni, beérte azzal, hogy írásai rendszeresen napvilágot láthattak, s hogy darabjai színpadra kerülhettek. Nem személye, hanem alkotásai által volt tehát jelen az irodalmi életben: két színdarabja, kötetnyi novellája és öt regénye által, amelyek tartózkodó viselkedése ellenére is a kultúra rangos műhelyeibe vezették el őt, hiszen darabjait a Kolozsvári Magyar Színház adta elő, könyveit Romániában az Erdélyi Szépmíves Céh, Magyarországon a Révai könyvkiadó gondozta, s kötetbe még nem rendezett novelláit olyan folyóiratok közölték, mint a Napkelet, a Pásztortűz vagy az Erdélyi Helikon….
(…)A művészek »hivatalos« életében, amely a szélesebb nyilvánossággal is összekapcsolhatta volna, csak módjával vesz részt. Olykor, többnyire este hét és kilenc között, helyet foglal a kolozsvári New York (ma: Continental) kávéház nagytermében álló Helikon-törzsasztalnál. 1932-ben ott van a romániai Pen Club magyar alosztályának megalakulásánál, s pénztárosi minőségben az igazgatóságnak is tagja lesz. 1934-től az Erdélyi Helikon tagjává válik, s így 1940-ig minden alkalommal ellátogat a marosvécsi »irodalmi parlament« összejöveteleire. 1936-ban a Pásztortűz alkotótársaságához csatlakozva fellép a Kemény Zsigmond Társaság irodalmi estjén. Ugyanebben az évben, a Napos oldal megjelenését követően felolvasó körútra indul. A 11. helikoni találkozón (Marosvécs, 1936. júl. 2–4.) Szemlér Ferenccel együtt megbízást kap a Helikon segélyalapját működtető szabályzat megfogalmazására, s ezután a 13. helikoni találkozóig (1938. júl. 1–3.) ha kevés sikerrel is, de ő intézi a segélyalap ügyeit.
(…)Ezek az elvétve adódó közéleti szereplések esetlegességük miatt inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy Karácsony mennyire kevéssé kereste az efféle »kötelező« sürgésforgást.”
Nézzük tovább a kortársak feljegyzéseit!
Erről a kívülállásról Szemlér Ferenc is beszámolt: "Nem tartozott a helikoni íróközösség élcsoportjába – nem zsidó volta miatt, de mert többekkel együtt csak mellékesen illett az Erdélyi Helikon, hogy úgy mondjuk »hivatalos« irodalmi felfogásába. Ennél az egyszerű oknál fogva nem lehetett sem »sztár«, sem lobogó, sem jelszó. Csak éppen kitűnő író, akit a felsorolásokból olykor ki is felejtenek. De ebben ő is hibás. Miért nem nyüzsög többet?”
Szentimrei Jenő Városok és emberek című önéletírásában még egy heves és merész fiatalember jelenik meg előttünk, aki könnyen elfeledkezik a tekintélyes személyek és dolgok iránti kötelező tisztelet megadásáról: „Teleki Gabinak, aki pedig utóbb melléje került gyakornoknak, majd szolgabírónak, mintha begyében lett volna ez a Pongrácz. Röptében elmesélte, hogy a napokban tanúja volt, mikor székely legény jelentkezett az irodán szolgálatra. Hallotta, hogy a régi kocsisa megszökött.
Beállít a legény, »jó napot adjon isten«-nel köszönt. A főbíró szó nélkül lekent neki két pofont.
Ezt miért kaptam, instálom? – kérdezte vérbe borult tekintettel a fiú.
– Hogy jegyezd meg egyszer s mindenkorra: becsületes székely legény, ha belép »az ő főbírójához«, nem így szokott köszönni. Menj ki, kopogtass megint, s köszönj tisztességesen.
A fiú kifordult az ajtón, majd újból benyitott:
– Kezeit csókolom, nagyságos főszolgabíró úr.
– Na látod, ez már beszéd. Most már meghallgatom, mi jóban jársz. Úgy el vagytok szemtelenedve, fiam, otthon, hogy nem is képzeled.
Gábornak azonban mintha tetszett volna ez a nevelési módszer. Ő sem szokott anélkül hazamenni Fehérvárról – úgymond –, hogy azt a Klärmannt meg ne pofozza.
Az a Klärmann az ő derék szabójának a fia. És képzeljem, felcsapott kolozsvári jogásznak. Ez még hagyján. Hanem valami helyi lapocskát szerkeszt pimasz, arrogáns hangon. Csak egy-egy pofon téríti észre az ilyen alakokat.
Írásos okmányok nem maradtak fenn, de még a szájhagyomány sem tud róla, hogy a Klärmann fiú ezeket a pofonokat csakugyan megkapta volna... Történelmi tény azonban, hogy Klärmann gyulafehérvári szabó csípős tollú fia, ugyanaz, aki lapocskájában a helybeli és vidéki közigazgatásnak odamondogatott néha, sőt a mezei jogászságból egyes fennhéjázó ifjak viselt dolgait is megrovás tárgyává tette: Karácsony Benővel, a későbbi jó nevű íróval volt azonos. Klärmann néven nyitott és vezetett csaknem húsz éven át közepesen menő ügyvédi irodát Kolozsvárott. A Dinnyebefőtt című, maliciózus kisvárosi novelláját azonban Karácsony Benő aláírással hozta be az 1920-as évek elején a rövid életű Napkelet szerkesztőségébe. Jó novellában akkor sem mutatkozott túltermelés. A Dinnyebefőtt kézről kézre járt a szerkesztőségben, és közlésre érdemesítettük a folyóirat következő számában.
Azontúl gyakran újítgattuk közös gyulafehérvári emlékeinket.”
Salamon László múltidéző sorai egy megtört és megfáradt, korán megöregedett embert rajzolnak meg, aki már bizakodni is elfelejtett, s aki lemondott a hiú reményekről: „A bécsi döntés utáni évek nagy csalódást hoztak Karácsony Benő számára. Írásai alig jelenhettek meg s könyvei annak ellenére, hogy több művét olaszra is lefordították, már nem jelentek meg, mint azelőtt – sűrű egymásutánban...
Hitt a fasizmus bukásában, a haladás diadalában. Emlékszem rá, milyen – nála szokatlan – ujjongással fogadta a szövetséges csapatok afrikai partraszállását és az olasz fasiszta hadsereg kapitulációját.
Mint a zsidótörvények hatálya alá eső egyén, 1941-től nem folytathatott ügyvédi gyakorlatot (…), ami egyáltalán nem sújtotta le, mert ezt a foglalkozást csak kényszerből űzte s az ügyvédi foglalkozás polgári metódusaira csupán gúnyos megjegyzései voltak...
Ady Endre utcai kis háza is hozott némi jövedelmet. Ő maga hallatlanul szerényen, szinte igénytelenül élt...
Karácsony Benő 1944 májusában szintén kikerült a gettóba. Ott napokon át magába mélyedve, egy széken ült, lecsüggesztett fejjel, szótlanul. Ha olykor felkerestem és biztatni próbáltam, kézlegyintés volt a válasza. Már nem hitt abban, hogy megéri a fasizmus feletti teljes diadal idejét. Korán őszült haja még őszebb lett, telt arca lesoványodott...
Utoljára futólag Auschwitzban találkoztam vele. Csíkos rabruhában, egy barakk falának dőlt a tikkasztó napsütésben. Nagyon »megörültem«, hogy életben látom, hangosan üdvözöltem. Amikor banális szavakkal hogyléte felől érdeklődtem, tétova tekintetű szemét rám szegezte, és így szólt: – Készülök megírni az Árnyékos oldalt.
Soha többé nem láttam viszont.”
(…) Méliusz József leírása így tárja őt elénk: „...volt... egy különössége, egyetlensége ennek a tulajdonképpen köznapias mosolyának. Hogyan is határozzam meg? Igen, igen... »tömzsin« mosolygott... Lábszárai kurták. Felsőteste rövid. Mégsem túl alacsony. Valamivel magasabb ő, mint a cingár Dsida Jenő. Köpcösségre hajlamos és ezért állandóan valamilyen kubista négyszögűségre emlékeztet. Talán dobozra? Doboz-kompozícióra? Gondolom, ha Kafka effajta piknikus négyzetszögűségre hajlott volna, nem maradnak befejezetlenek regényei, pontosan zárja le a földmérő és a másik K. történetének a szerkesztését. A mi K. urunk, Karácsony Benő minden története, álma: kerek, jól befejezett egész. Ahogyan itt ül, meglehetősen nyaktalan: mindjárt törzse fölött azzal a nagy, tulajdonképpen négyszögű arcával, négyszögű nagy gondolkodói homloka körül a korán őszülő, sűrű, göndörödni kész sötétbarna hajával. Keze a rövid párnás ujjakkal: négyszögű. Rövidre vágott körmei: négyszögűek. Isteni kubista modell!... Ezen az arcon útlevél–adatul szolgáló különös ismertetőjel, vonás fel nem lelhető. A nyírt angol bajusz a kis száj fölött – formás ajak – az is négyszögként hat. Csak a szeme! Csak a szeme, az ragyog oly elevenen, hogy az alakjával, arcával, predesztinált tömzsiségével valami egészen, alapjában ellentétest leplez le.”
Bárd Oszkárnak válaszolja barátságát felajánló levelére önmagáról: „Nincsenek barátaim – ami még nem volna baj –, de nincsen barátom sem. Húsz év előtt veszítettem el az utolsót. Talán bennem van a baj. Óvatos és unalmas bosszússággal dugom ki barátkozó csápjaimat csigaházamból. Ez az óvatosság már antiszociális termék bennem. És lusta vagyok, szellemileg és corpore. Lásd, amíg annyi cselekvőképességet kondenzálok magamba, hogy megválaszoljam leveledet, amelynek pedig annyira örvendtem, mint egy váratlan, ritka ajándéknak – benned bizonyára lehervadt minden jó szándék. Nem tudom, nem volna-e gazdaságosabb és becsületesebb dolog már most figyelmeztetni téged, hogy érdemtelenre pazarolod meleg szimpátiádat... Aug. 4-én Marosvécsen lesz a társaság. Előreláthatólag nem megyek el. Nem nekem való. Nem vagyok társas lény.”
1943–ban írja: „A legnagyobb vágyam?... Egy római patríciusnő sírkövén ezt a négy szót láttam: »Otthon ült és font«. Hát valami ilyen nagyszerű dologra vágyakozom én is. Otthon ülni és nyolcvan könyvet megírni. Munka közben kinézni az ablakon és valami olyan remek dolgot látni, mint amilyent Andersen látott, amikor írás közben kipillantott az ablakon: egy kisvárosi utcácskát macskakövezettel, nyolc–tíz földszintes házzal, aztán megjelenik a szomszédasszony, lehetőleg facipőben, zöldséges kosárral a karján, később egy kutya is betéved az utcába – egy közönséges korcs kutya. A földszintes házak felett pedig egy jó nagy darab égbolt látszik. Hát ezt szeretném. És igen, hogy valahol, talán a közeli borbélymesternél szóljon egy kanári. Sajnos azonban, igen nagy dolgokat kell megmozgatnunk ahhoz, hogy az ilyen apróságokat nyélbe üssük.”
A kezdődő zsidóüldözések idejére Salamon László így emlékezik: „1942–ben a kolozsvári neológ főrabbi arra szólította fel Karácsony Benőt, hogy szakítson magyar irodalmi kapcsolataival és deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok megtagadták őt és nem tartják magyarnak.
Pontosan emlékszem Karácsony Benő válaszára. Azt felelte dr. Weinberger főrabbinak, hogy a zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart: mindkettő egy tőből fakad: embertelenségből és ostobaságból. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, saját maga dönti el, s mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, azért ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. Mint ahogyan ezzel nem tagadja meg vagy el zsidó származását sem."
Balogh Edgár így idézi fel egy Karácsonnyal való kései összetalálkozását: „1944 tavasza volt, barátaim vagy katonák voltak, vagy munkaszolgálatosok... A város a német megszállás, a faji őrület, az egyre sűrűbben megjelenő repülőrajok rémületében élt.
A Rátz-féle ezüstműves bolt előtt (ez volt Mátyás idejében ama pórul járt kolozsvári bíró háza) összefutottam Karácsony Benővel. Sárga csillag volt felvarrva a tavaszikabátjára, s mindkét karját felemelve üdvözölt. Észrevette-e, hogy elszégyelltem magam, ezért fordult hozzám bizalommal? Avagy az Erdélyi Helikon oly durván megbélyegzett írója most a beszüntetett Korunk munkatársát tisztelte meg? Kérdése máig fülembe cseng:
– Hát meddig tart ez még? Nem jön a forradalom?
Mit tehet ilyenkor a másként, de ugyancsak megpróbált ember? Karon fogtuk egymást, s én megsúgtam, hogy Vargyason szénacsináláskor fenn voltam a hegyi kaszálón apósoméknál, s onnan világosan kivehettem a közelgő front ágyúdörgését. Vigasz ez? Talán. Karácsony Benő (s annyi más reménykedő ember) nem gondolt a közelgő legrosszabbra, s kényszeredett megnyugtatásom mintegy felmentette a helyzet további sirámai alól. Egy váratlan fordulattal írói munkásságának aznapi gondjára tért rá:
– Mondja kérem, maga leír ilyesmit, hogy »közepette«? Rájöttem, hogy ezt a szót napi beszédben nem használjuk! Hát akkor ne is írjuk le...
Ezzel váltunk el. Örökre. A téglagyárba s onnan valamelyik haláltáborba került, soha senki nem látta többé."
Aztán már a gettó következett. Salamon László írja lelkiállapotáról: „Dr. Járosi Béla evangélikus lelkész mindent megtett kiszabadítása érdekében (a Helikon írói közül egyedül ő vállalkozott megmentésére). De Karácsony Benő ekkor már olyan letargiában élt, hogy éppen csak tudomásul vette Járosi akcióját, anélkül, hogy a Járosi javasolta lépéseket megtette volna.”
A gettóban töltött napok hangulatát Salamon László felesége, Salamon Ella így elevenítette fel: „Karácsony Benővel utoljára 1944-ben voltunk naponta együtt a kolozsvári gettóban, ahová családja nélkül érkezett. Feleségét még sikerült az itteni ideggyógyászaton elhelyeznie, ahol pár hét múlva elhunyt. De ő erről már nem tudhatott, sem arról, hogy fiát, Potykót megölték a nyilasok. Milyen boldogan mesélte nekünk, hogy Potykó »stopperrel a kezében« végezte el a műegyetemet, kitűnő eredménnyel. És ez azért volt különös teljesítmény, mert fia az előnyomuló fasizmus elől menekülve, négy különböző főváros egyetemén egy-egy évet végezve, egyetlen évet sem veszítve, szerezte meg diplomáját. Ami Karácsony Benő hagyatékát illeti: még a gettóban történt, hogy egy nap hívták Karácsonyt a szögesdrót-kerítéshez, ahol már várt reá Wass Albert. »Hol vannak a kézirataid?« – kérdezte. Erre Karácsony Benő keserű tekintettel végigmérte őt, és válasz nélkül otthagyta... A felszabadulás után jártam az ideggyógyászaton, ahol értesültem felesége haláláról, és voltam az Ady Endre 3. sz. alatti házában is, ahonnan annak idején elhurcolták, de a beköltözött új lakók nem tudtak hátrahagyott írásairól, sem a padláson maradt dolgairól semmit."
Utolsó regénye, A megnyugvás ösvényein, valószínű az, aminek kéziratát annyira kereste Wass Albert, posztumusz jelent meg 1947-ben.
Az emlékekből kirajzolódó Karácsony Benő-portré egy rokonszenves, szerény író képét adja, aki olyan remekműveket alkotott, amelyek olvasóit rajongójává tették. Az én korosztályomét biztos.

Művei:

Válás után, színmű, 1923
Tavaszi ballada. Novellák; Révész, Marosvásárhely, 1925 (Erdélyi könyvbarátok társasága) Online elérés
Pjotruska. Regény, 1-2.; ill. Kós Károly; Erdélyi Szépmíves Céh, Cluj-Kolozsvár, 1927 Online elérés
Új élet kapujában; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932 Online elérés
Napos oldal. Regény; Erdélyi Szépmíves Céh, Cluj, 1936 Online elérés[2]
Rút kiskacsa, vígjáték, 1937
Utazás a szürke folyón; Révai, Bp., 1940 Online elérés
A megnyugvás ösvényein. Regény; Józsa Béla Athenaeum, Kolozsvár, 1947 Online elérés
Tavaszi ballada. Novellák; Irodalmi, Bukarest, 1968 (Romániai magyar írók)
Líra. Novellák; vál., előszó Géczi A. János; Kriterion, Bukarest, 1990
Nyári délután a régi Fehérvárt. Összegyűjtött novellák; vál., előszó Balázs Imre József; Kalota, Kolozsvár, 2006
Dinnyebefőtt. Novellák; vál. Géczi A. János; Holnap Kulturális Egyesület, Nagyvárad, 2016