Vonulatok a kortárs magyar irodalomban

Kü­lö­nös kort élünk: ma már nem fe­nye­get ben­nün­ket az atom­há­bo­rú ve­szé­lye – bár há­bo­rú­val meg­ves­­sző­zött or­szá­gok a nagy­ha­tal­mak „igaz­ság­osz­tó” ke­gye foly­tán igen­csak van­nak –, de a glo­ba­li­záció mint rém, mint a nem­ze­te­ket, nem­ze­ti ka­rak­te­re­ket be­da­rál­ni – egy­sé­ge­sí­te­ni? – kí­vá­nó ma­lom itt van már az elő­szo­bák­ban. Még csak to­po­rog, lá­bá­val dü­bög, a jó­lét zász­la­ját lo­bog­tat­ja, ám min­den­nél ag­res­­szí­veb­ben – ara­nya­it csil­log­tat­ván – akar hat­ni. „Ha föl­ad­já­tok egyé­ni­sé­ge­te­ket, üd­vö­zül­ni fog­tok” – szaj­kóz­za. És min­dent meg is tesz azért, hogy a kis né­pek nem­ze­ti ál­ma­ik­ból föl­éb­red­je­nek. Csak­hogy ezek az ál­mok va­ló­sá­gos ál­mok, mert több száz (ezer) éves tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat­ra épül­nek. S aki ön­ként föl­ad­ja az övét – ha­zá­ját, nem­ze­tét, nyel­vét, szo­ká­sa­it –, az iden­ti­tás nél­kül ha­mar kol­dus­bot­ra jut. Ma­gya­rán: el­veszt­vén im­mun­anya­gát, a hó­dí­tás el­len­szer­ét, előbb-utóbb be­da­rál­ta­tik.

 

Még ha a ma­gyar mű­ve­lő­dés­re és kul­tú­rá­ra (ter­mé­sze­te­sen a töb­bi kis nép ve­szé­lyez­te­tett­sé­gét sem fe­led­ve) le­sel­ke­dik is ilyen ve­szély, van olyan erős, egye­te­mes­sé­gé­ben más ná­ci­ók­ra is ki­su­gár­zó, hogy je­len pil­la­nat­ban nem kell fél­nünk meg­sem­mi­sü­lé­sé­től. Bár a ma­gya­rok lé­lek­szá­ma ro­ha­mo­san fogy – mi­lyen iga­za volt Fe­ke­te Gyu­lá­nak, ami­kor a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­mal szem­be­száll­va a gya­ra­po­dás-nö­ve­ke­dés hos­­szú idő­re ki­ha­tó fon­tos­sá­gát hang­sú­lyoz­ta –, és a tech­ni­kai ci­vi­li­zá­ció (té­vé, in­ter­net) elő­re­tö­ré­se foly­tán az ol­va­sás ki­szo­rul(t) a di­vat­ból, s a nyelv szür­kül, egy­re sza­kad, még­sem kell meg­húz­ni a vész­ha­ran­got. Itt-ott a rosszul föl­fo­gott nem­zet­kö­zi­ség ör­vén, kü­lön­fé­le po­li­ti­kai ma­chi­ná­ciók­kal – ki le­het kez­de­ni az ala­pot, ám a vár nem bo­rul.

Ha em­lék­szünk Kós Kár­oly, a Tri­a­non el­len ki­ál­tó szót mon­dó épí­tész, író, köz­gaz­da, er­köl­csi zse­ni Az or­szág­épí­tő cí­mű re­gé­nyé­re, s ab­ban is a temp­lom épí­té­se­kor el­hang­zó Ist­ván–Wal­ter pár­be­széd­re, azt is tud­juk, hogy mi­ért nem. „Jó lesz-é az al­ja? Erős-é ott a föld? – Ke­mény agyag, uram. Or­szá­got le­het ar­ra épí­te­ni, nem tor-­nyot. – Vi­gyázz, pap, itt vi­gyáz­zál jól, s itt ne csi­nálj bo­lon­do­kat csak. Ha jó a fun-­da­men­tum, ak­kor, ha ös­­sze­dűl is a fal, ki­csi do­log fel­épí­te­ni. Ha ki­vá­god a fát, de ép a gyö­ke­re, ki­nő a fa megint, mert a gyö­kér a fa, s nem a ko­ro­na.”

A ma­gyar iro­da­lom­nak és mű­ve­lő­dés­nek (mű­vé­szet­nek), s az őket fönn­tar­tó nép­lé­lek­nek – mert Szent Ist­ván­tól Kós Kár­olyig és még to­vább so­kan „ala­poz­ták” – erő­sek a gyö­ke­rei. A hit­től, az er­kölcs­től, a bal­jós és a győ­ze­del­mes tör­té­nel­mi pil­la­na­ta­ink­tól. A moh­ácsok­kal szem­ben ál­ló sza­bad­ság­harc­ok­tól és for­ra­dal­mak­tól leg­ki­vált. Ez utób­bi­ak közt el­ső he­lyen kell em­lí­te­nünk 1848-at, s köz­vet­len kö­ze­lé­ben 1956-ot. Mind­ket­tő fé­nyes­sé­gek fé­nyes­sé­ge; s hi­á­ba kö­vet­te őket bu­kás és iszony­ta­tó meg­tor­lás – Ká­dár Hay­nau­nál szi­go­rúb­ban akasz­ta­tott! –, át­vi­lá­gí­tot­tak-át­vi­lá­gít­ják (mert 1956 vis­­sza­fe­le is su­gár­zik) az el­múlt más­fél­száz esz­ten­dőt. És mind­ket­tő ter­mé­sze­te­sen az el­ége­tett Dó­zsa György fák­lyá­já­ból is töl­te­ke­zett; és fur­csa mód – az ilyes­faj­ta tör­té­nel­mi pa­ra­do­xo­nok szin­tén hat­nak – Má­tyás re­ne­szán­szá­nak egész Kö­zép-Eu­ró­pát be­vi­lá­gí­tó fé­nyé­ből ugyan­csak­.

A zsar­nok­nak te­hát jó oka volt fél­ni. Nem csu­pán azért, mert Pe­tő­fi, a fran­cia for­ra­da­lom cso­dá­ló­ja az el­nyo­mott nép okán egy igaz­sá­gos, tör­té­nel­mi pil­la­nat­ban el­ki­ál­tot­ta, hogy „Akas­­szá­tok föl a ki­rá­lyo­kat!”, ha­nem azért is, mert a hit­ből fo­gant, hit­ből táp­lál­ko­zó igaz­ság­tar­ta­lom – a har­cunk be­vég­zé­sét se­gí­tő ima for­má­já­ban – száz év­vel ké­sőbb is meg­tet­te ha­tá­sát. Ez utób­bi­ra szép pél­da Ju­hász Fe­renc A té­koz­ló or­szág cí­mű po­é­má­já­nak (1954) – „Má­ria volt min­den bi­zo­dal­munk” – meg­ren­dí­tő fo­há­sza. „Urunk szü­lő­any­ja, / gyö­nyö­rű­ség fá­ja, / Bet­le­hem vi­rá­ga, / csil­lag-érc anyá­ja, Má­ria se­gíts, / Má­ria se­gíts. // Is­ten pa­lo­tá­ja, / ékes­ség vizs­gá­ja, / szép­ség arany-ága, / ala­bást­rom ágya, / Má­ria se­gíts, / Má­ria se­gíts. […] Adj érc-inat né­künk, / bo­csásd meg, ha vé­tünk, / őrizd csöpp­nyi lé­tünk / a nyö­gő vi­har­ban. / Má­ria se­gíts, / Má­ria se­gíts. // Bát­ran el is vé­szünk / Jé­zus-is­te­nün­kért, / meg­vál­tó-fi­a­dért / te csepp is­ten­as­­szony. / Má­ria se­gíts, / Má­ria se­gíts.”

„Ár­va nép, pusz­ta or­szág, té­ged ki fog majd mél­tón el­si­rat­ni?” – kez­di a köl­tő 1514-ből va­ló „is­me­ret­len ván­dor-köl­tő­ként” nagy­sza­bá­sú ver­sét, de min­den­ki tud­ja, hogy nem a pa­raszt­há­bo­rú ko­rá­nak, sok­kal in­kább az öt­ve­nes évek Ma­gyar­or­szá­gá­nak sa­nya­rú­sá­gá­ról van szó. Ezek a me­ta­fo­ri­kus át­fe­dé­sek, idő­ből idő­be va­ló he­lye­zé­sek ar­ra min­den­kép­pen jók, hogy ele­ven lá­to­má­suk­kal erő­sít­sék a bor­zal­ma­kat. S vé­gül is, hogy ki­nyis­sák – fő­képp ha el­fo­gad­ják ezt a cin­kos­sá­got – az ol­va­sók sze­mét. Se­gí­tik rá­éb­red­ni a be­csa­pot­ta­kat – a tör­té­ne­lem kard­csa­pá­sa­it akar­va-aka­rat­lan el­szen­ve­dő­ket (Moh­ács­tól Tri­a­no­nig, a ké­sőb­bi vi­lág­há­bo­rút is be­le­ért­ve, szám­ta­lan ilyen tra­gé­dia ér­te a né­pet), hogy nem az is­te­ni gond­vi­se­lés te­rí­tet­te rá­juk a ki­bír­ha­tat­lan élet – csil­lag­sá­tor­nál sok­kal ful­lasz­tóbb – pony­vá­ját, ha­nem a kor­ról kor­ra ki­fi­no­mul­tabb esz­kö­zök­höz nyú­ló, a po­li­ti­ka var­ga­be­tű­it jár­va csak egy­ben – az el­nyo­más szi­go­rú­sá­gá­ban – kö­vet­ke­ze­tes dik­ta­tú­rák.

A ho­ni és a ha­tá­ron tú­li ma­gyar író, fő­képp ha a Ba­las­si­tól Nagy Gás­pá­rig hú­zó­dó „baj­ví­vó vo­nu­lat­hoz” tar­to­zik – mely ál­tal a cse­lek­vő er­kölcs (is) moz­gat­ja – ab­ban meg­egye­zik, hogy a kín csu­pán ak­kor ki­seb­be­dik, ha akár nyíl­tan, akár a ké­pes be­széd (Il­­lyés ál­tal is mű­velt) ere­jé­vel föl­fe­di a bajt. Más­fél év­ti­ze­de, mert sza­bad­ság­jo­ga­ink vis­­sza­adat­tak, las­san kezd ki­egye­ne­sed­ni a ma­gyar iro­da­lom is. Szö­ve­gé­ben leg­alább­is. Hi­szen töb­bé nin­cse­nek ta­bu té­mák (orosz meg­szál­lás, Tria­non, a ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok – ezek kö­zül a leg­gya­lá­za­to­sabb a be­ne­si dek­ré­tu­mot el­szen­ve­dők – nyo­mo­rú­sá­ga). A sa­ját er­köl­csé­hez és a cen­zú­rát el­tör­lő ha­gyo­mány­hoz: a sza­bad szó­lás­hoz iga­zod­va min­den­ki el­mond­hat­ja (még az új­já­szü­le­tő ré­gi­ek is), ami a szí­vét nyom­ja, il­let­ve nyom­ta.

A vis­­sza­ál­lí­tott ere­de­ti szö­ve­gek fé­nyé­ben lát­ni csak iga­zán – Ba­bits, Kosz­to­lá­nyi, Ju­hász Gyu­la, Jó­zsef At­ti­la, Ka­rin­thy Fri­gyes, Ta­má­si Áron stb., fő­képp Tri­a­non ügyé­ben „bű­nös” meg­szó­la­lá­sai föl­ol­doz­tat­tak –, hogy mi­nő fon­tos tett volt a kü­lön­bö­ző – de a né­pet és szel­le­mi em­be­re­it egy­ként súj­tó – dik­ta­tú­rák pré­sé­ben akár­csak – me­ta­fo­ri­kus ál­arc­cal is meg­szó­lal­ni. Eb­ből a szem­pont­ból Sü­tő And­rás (Ká­in és Ábel; Per­zsák; Ad­vent a Har­gi­tán) Pás­kán­di Gé­za (Az eb oly­kor eme­li lá­bát; A vi­géc) és Szé­kely Já­nos (Ca­li­gu­la hely­tar­tó­ja) tör­té­nel­mi vagy ab­szur­doid­ba öl­tö­zött pa­ra­bo­lái épp­olyan lé­nyeg­be vá­gó hírt – er­köl­csi íté­le­tet – köz­ve­tí­tet­tek, mint Ju­hász Fe­renc, Né­meth Lász­ló (Ga­li­lei), Nagy Lász­ló (A zöld An­gyal), Csoóri Sán­dor (Uta­zás fél­álom­ban), Ör­kény Ist­ván (Pis­ti a vér­zi­va­tar­ban) vagy a dél­vi­dé­ki Tol­nai Ot­tó (Vég­el­adás) mű­vei. S ha eme fur­csa, csak­nem vé­let­len­sze­rű kacs­ka­rin­gó egy-egy lánc­szem­ét to­vább akar­juk fűz­ni, Szi­bé­ria jég­pok­la mint Gu­lag-me­ta­fo­ra is ki­tel­je­se­dik előt­tünk. Hi­szen Tol­nai előd­je a ma már – saj­nos, mél­tat­la­nul – el­fe­le­dett Len­gyel Jó­zsef volt (Igé­ző; Ki­csi mér­ges öreg úr), és az utó­da (mert meg­szó­la­lá­sát a po­li­ti­ka igen­csak kés­lel­tet­te) az a Ró­zsás Já­nos (Ke­se­rű if­jú­ság), aki Szol­zse­nyi­cin­nel együtt ugyan­csak so­ká­ig et­te a rab­ke­nye­ret.

Anél­kül, hogy a „sa­ját­sá­gos kö­rül­mé­nyek” kö­zött ki­ala­kult bör­tön­köl­té­szet­ről (Tol­las [Kecs­ké­si] Ti­bor, Kár­páty Ka­mil, Bé­ri Gé­za, Gé­recz At­ti­la, Tóth Bá­lint és az er­dé­lyi Páll La­jos mű­ve­i­ről) meg­fe­led­kez­nénk – Tol­las Be­bá­do­goz­tak min­den ab­la­kot cí­mű ver­se va­ló­di an­to­ló­gia-da­rab –, ér­de­mes egy pil­lan­tást vet­ni a tör­té­nel­met vagy ki­emel­ke­dő for­du­la­ta­it: sza­bad­ság­har­ca­it és ka­tak­liz­má­it fó­kusz­ba ál­lí­tó iro­dal­mi mű­vek­re is. Cse­res Ti­bor ön­kín­zó, so­ká­ig egy nép lel­ki­is­me­ret­ét he­lyet­te­sí­tő bú­vár­ko­dá­sa a re­gény­ben ért a csúcs­ra (Hi­deg na­pok; Fok­sá­nyi szo­ros; Víz­ak­nai csa­ták stb.), míg Csoóri Sán­dor az es­­szé­ben al­ko­tott na­gyot (Ten­ger és dió­le­vél; A ma­gyar apo­ka­lip­szis).

Mind­ket­te­jük mö­gött ott a föld­raj­zi va­ló­ság­nál ele­ve­nebb Er­dély-él­mény, bá­tor­ság-me­ta­fo­rá­nak is ne­vez­het­ném a gyer­gyó­re­me­tei szü­le­té­sű Cse­res és csak a nép­rajz s a film kap­csán „er­dé­lyi­vé” lett Csoóri min­dent tisz­táz­ni igyek­vő ma­ga­tar­tá­sát. Min­dig, min­den idő­ben – Cse­res „po­li­ti­ku­sab­ban”, Csoóri a fal­tö­rő kos sze­re­pét is vál­lal­va – üt­köz­tek a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­mal. Az em­ber mél­tó­sá­gát – még ha ki­sebb­ség­ben (nem­ze­ti­sé­gi sors­ban) él is – akar­ták hely­re­ál­lí­ta­ni. Csoóri a Du­ray Mi­klós-könyv (Ku­tya­szo­rí­tó­ban) elő­sza­vá­ért szi­len­ci­u­mot ka­pott, míg Cse­res ön­kín­zó ön­vizs­gá­la­tá­ért – nem is olyan kis kör­ből – meg­ve­tést. Per­sze a Hi­deg na­pok – film­ként is meg­rá­zó – vi­lá­gát, mint­hogy a tisz­ta­ság- és ön­is­me­ret­pél­da szom­széd­a­ink­nál sü­ket fü­lek­re ta­lált, a Bács­kai vér­bos­­szú tény­hal­ma­za, do­ku­men­tum-lel­tá­ra tet­te tel­jes­sé.

Ha 1848 és Pe­tő­fi szó­lít­ta­tik „… a jog­nak asz­ta­lá­nál lop­nak, / né­pek ne­vé­ben! S te ha­lott vagy?! […] Talp­ra, Pe­tő­fi! Sí­ro­dat rá­zom: / szólj még egy­szer a Sza­bad­ság­ról!” (Zúg már­ci­us) –, az el­múlt év­ti­ze­dek, a dik­ta­tú­ra nép­pel szem­ben el­kö­ve­tett bű­nei ke­rül­nek gór­cső alá. Nem vé­let­le­nül ír­ta Nagy Lász­ló az El­ér­he­tet­len föld cí­mű an­to­ló­gia elő­sza­vá­ban: ezek a fi­a­ta­lok „a tor­kon vá­gott for­ra­dal­mak pi­ro­sát s gyá­szát vi­se­lik be­lül”. S va­ló­ban, az apá­ik­tól meg­fosz­tott nem­ze­dék leg­jobb­jai – a Don ka­nyar őket is ka­sza­bol­ta –: Utas­sy Jó­zsef, Ko­vács Ist­ván, Bel­la Ist­ván, ki­e­gé­szül­ve más lá­za­dók­kal (Ró­zsa End­ré­vel, Ba­ka Ist­ván­nal, ké­sőb­ben Nagy Gás­pár­ral és a sep­si­szent­györ­gyi Ka­pu­ál­lí­tó leg­jobb­ja­i­val), ma­gyar­ságél­mé­nyü­ket han­goz­tat­va a ver­set az ön- és tör­té­ne­lem­vizs­gá­lat te­re­pé­vé tet­ték. Csa­ló­dá­suk, meg­vert­ségél­mé­nyük, ki­szol­gál­ta­tott­sá­guk nem le­he­tett ak­ko­ra, hogy nyíl­tan ne száll­tak vol­na szem­ben az egye­te­mes ma­gyar­ság, az ös­­sze­tar­to­zás lét­él­mé-­nyét el­uta­sí­tó ha­ta­lom­mal.

En­nek a szem­benál­lás­nak – megint­ csak a me­ta­fo­ri­kus rej­te­zés okán – más mó­do­za­ta volt Er­dély­ben (Far­kas Ár­pád, Ki­rály Lász­ló, Fe­renczes Ist­ván), mint a Fel­vi­dé­ken (gon­dol­junk csak az egy nem­ze­dék­kel ké­sőb­bi Egy­sze­mű éj­sza­ka ra­kon­cát­lan­ja­i­ra, Tóth Lász­ló­ra és Var­ga Im­ré­re) vagy a dél­vi­dé­ki Új Sym­po­sion avant­gárd lá­za­dó­i­nak a kö­ré­ben, akik a ha­tal­mat lát­szó­lag vagy tel­jes­sé­gé­ben el­fo­gad­ták. De egy­ben kö­zö­sek vol­tak a pro­tes­tá­lók: töb­bé vagy ke­vés­bé a ha­ta­lom zárt lán­cát akar­ták meg­bon­ta­ni. S eb­ből a szem­pont­ból Do­mon­kos Ist­ván „nyel­vét vesz­tett” Kor­mány­el­tö­rés­ben cí­mű po­é­má­ja és az év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb szü­le­tett Fe­renczes Ist­ván-vers (Di­der­gés) ro­ko­nok: mind­ket­tő egy ki­sebb­ség­ben élő nép – a ju­go­szlá­vi­ai ma­gyar­ság, il­let­ve leg­ár­vább nyelv­test­vé­re­ink, a csán­gók – vi­lág­ba va­ló ki­ve­tett­sé­gét vissz­han­goz­va a mél­tat­lan sors el­len pö­röl.

A kü­lön­bö­ző mű­faj­ok­ban szü­le­tett mű­vek, mert ugyan­azt a kor­va­ló­sá­got élik szer­ző­ik, egy­mást erő­sít­ve fo­ko­zot­tab­ban hat­nak. A do­ni meg­pró­bál­ta­tá­sok­ról szó­ló Csoóri-esszé és a do­ku­men­tum­hű­sé­gé­ben is föl­ka­va­ró Per­gő­tűz cí­mű film (Sá­ra Sán­dor és Csoóri Sán­dor mun­ká­ja) ön­ma­guk­ban is tör­té­ne­lem­iga­zí­tó, döb­be­ne­tes al­ko­tá­sok, de ha – csu­pán ta­lá­lom­ra a sok ha­son­ló in­dít­ta­tá­sú mű­ből – Bel­la Ist­ván szív­szo­rí­tó Ha­lot­ti be­széd cí­mű ver­sét is ide­ves­­szük, egész ér­zel­mi ar­ze­nál­ját kap­juk bizonyos lét­ér­zé­ke­lés­nek, a szen­ve­dés­nek. „Gye­re, fi­am, men­jünk el apánk­hoz! / Te, a ha­di­ár­va­gyöp, én, a ha­di­ár­va­föld. / Men­jünk – fü­vek­ként ara­szol­va, / va­kond­ként a föl­det pú­pol­va, / men­jünk – sí­rok­ként hul­lá­mol­va, / sír­ba­ráz­dák­ként ring­va, ring­lód­va, / új te­me­tő­ként ki­árad­va, / ó-te­me­tő­ként ki­szá­rad­va, / süp­pedt sí­rok­ként apá­lyol­va – / men­jünk Don­ka­nyar-apánk­hoz, / Vo­ro­nyezs-Don­ka­nyar-apánk­hoz, / Ison­zo-Ga­li­cia-apánk­hoz, / Vi­lá­gos-Te­mes­vár-nagy­apánk­hoz, / Ob-je­nyi­szej-öreg­apánk­hoz, / Vol­ga-Ká­ma-szüle­apánk­hoz, / vén-sír-Atlanti Óce­án-apánk­hoz, / a Sza­bad­ság Szo­bor-kop­ja­fá­hoz, / a Fák­lya-ra­va­ta­li gyer­tyá­hoz, / gye­re sza­na­szét-apánk­hoz, / sza­na­szét-szí­vű, sza­vú apánk­hoz.”

Ez a tör­té­nel­met val­la­tó, ke­se­rű­sé­gé­ben is su­gár­zó fáj­da­lom – mu­ta­tis mu­tan­dis – ott van a ko­lozs­vá­ri Lászlóffy Ala­dár bar­tó­ki szin­té­zis­re épü­lő lét­ver­sé­ben is (Fe­hér ka­kas a hó­hul­lás­ban), és ott a nyelv­ nél­kü­li ha­ran­go­kat si­ra­tó kas­sai Gál Sán­dor Új At­lan­ti­szá­ban ugyan­csak­. És mi mást je­le­ní­te­ne meg dur­va sod­rá­sú bar­na bor­dá­za­tá­val, ha­nem ezt – ma­gya­rán: a szé­kely­ka­put sors­me­ta­fo­rá­nak lát­tat­va – Ku­bi­nyi An­na nem egy nagy mé­re­tű tex­til­ké­pe (Do­rot­­tya Ga­lé­ria) és a Zász­lók cí­mű ki­ál­lí­tás („Egész vi­lág hadd lát­has­sa” – ti­zen­hat tex­til­mű­vész, Hegy­vi­dék Ga­lé­ria) mind­azon da­rab­ja, amely csa­ta­kür­tös nyílt­ság­gal (Cse­te Il­di­kó), a meg­ví­van­dó-meg­ví­vott harc emb­lé­má­ja­ként (Szé­les Ju­dit), a meg­lyug­ga­tott ma­gyar tri­ko­lór fi­gyel­mez­te­té­sé­vel (Vizi Ju­li­an­na) és egy más ná­ci­ó­ra – an­nak sza­bad­ság­esz­mé­nyé­re ref­lek­tá­ló zsák­vá­szon – ter­mést is szim­bo­li­zá­ló – ter­mé­sze­tes­sé­gé­vel (Ha­ger Ri­ta) hat. S az ilyes­fé­le ar­tisz­ti­kus tör­té­ne­lem­föl­idé­zés ta­pasz­tal­ha­tó a szak­rá­lis te­re­ket is be­já­ró Pol­gár Ró­zsa né­mely tex­til­ké­pén is (Ka­to­na­ta­ka­ró, 1980 – Ke­ve Ga­lé­ria). S ha még az utó wag­ne­ri hang­zá­sú Doh­ná­nyi Er­nő-ope­ra (A vaj­da tor­nya) bal­la­dai vé­te­té­sű „szé­kely-hő­si­es­sé­gét is ide­ves­­szük, ak­kor lát­ni csak iga­zán, hogy jel­ké­pe­i­ben mily gaz­dag, er­köl­csé­ben men­­nyi­re kö­vet­ke­ze­tes a ma­gyar­ság sors­kér­dé­se­it akár tra­gé­di­á­kon ke­resz­tül is meg­vi­lá­gí­tó kor­társ mű­vé­szet.

Hogy ön­ki­fe­je­zé­sé­ben idá­ig jut­ha­tott, a cou­leur lo­ca­le-t egye­te­mes áram­lat­ba köt­ve, az az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom­nak a bu­ká­sá­ban is győ­ze­del­mes sza­bad­ság­harc­nak ugyan­csak kö­szön­he­tő. A job­bá­ra buj­ká­ló – nyíl­tan csak a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom­nak meg­szó­la­ló – igaz­ság-me­ta­fo­ra (Dá­vid, har­cá­nak jo­gos­sá­gát jel­ké­pe­zen­dő, ne­ki­ug­rott Gó­li­át­nak) az idők fo­lya­mán egye­te­mes ma­gyar­ság­jel­kép lett, amely előtt még a leg­na­gyob­bak is, Ca­mus, Czes­law Mi­losz fe­jet haj­tot­tak. A Gló­ria Vic­tis – Az 1956-os ma­gyar sza­bad­ság­harc köl­tői vissz­hang­ja a nagy­vi­lág-­ban – cí­mű an­to­ló­gia (leg­újabb ki­adá­sa: La­ki­te­lek, 2003, Antológia Kiadó) össz­ké­pe, a ná­ci­ók­ra bon­tott tisz­tel­gés, le­fegy­ver­ző.

A sze­mé­lyi­ség­je­gyek­ben, arc­ké­pek­ben is föl­mu­tat­ha­tó sza­bad­ság­esz­mény, a hős vagy hős­sé vá­lás mint ma­ga­tar­tás­for­ma több lí­ri­kust is val­lo­más­ra kész­te­tett – ha­zánk­ban és a ha­tá­ra­in­kon kí­vül egy­aránt. A sza­bad­ság­ban (nyu­ga­ton és a rend­szer­vál­tás után itt­hon) vagy a dik­ta­tú­ra fog­lya­ként meg­szó­la­ló köl­tők sze­me előtt egyet­len cél le­be­gett: a hő­si­es­ség mint igaz­ság-es­­szen­cia mi­nél ér­zék­le­te­sebb föl­mu­ta­tá­sa. Leg­több­ször – mél­tán – Nagy Im­re alak­ja író­dott vers­be (Fa­ludy György, Nagy Gás­pár, And­rás Sán­dor), de Ma­lé­ter Pál­tól (Ke­me­nes Gé­fin Lász­ló) Mans­feld Pé­te­rig (Sze­pe­si At­ti­la), An­gyal Ist­ván­tól (Ba­las­kó Je­nő) Ma­gyar Ka­ta­li­nig (Ágh Ist­ván) hos­­szú azon – sok­szor egy­sze­rű em­be­rek­ből hős­sé vált – tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­sé­gek so­ra, akik dön­tő­en meg­ha­tá­roz­ták: éle­tük vé­ré­vel meg­pe­csé­tel­ték az igaz­ság­ke­re­ső út – for­ra­da­lom – jo­gos­sá­gát.

Eb­ből az er­köl­csi, ma­gyar­ság­ké­pü­ket – föl­te­he­tő­en – erő­sen meg­ha­tá­ro­zó „en­cik­lo­pé­di­á­ból” is ki­emel­ke­dik egy, saj­nos, ná­lunk alig is­mert köl­tő, a ka­na­dai Fáy Fe­renc (1921–1981) meg­an­­nyi ver­se, el­sőb­ben is a cik­lus­nyi ter­je­del­mű, öt rész­ből ál­ló Je­re­mi­ás si­ral­mai (1956). Ha csu­pán rá, a tá­vol­ból is éle­sen lá­tó­ra fi­gyel­mez­nénk, ak­kor is ha­tá­ro­zot­tan ki­tűn­nék az ok­tó­be­ri harc jo­gos­sá­ga. „Uram, lásd meg a gya­lá­za­tun­kat / s em­lé­kez­zél meg, hogy ke­zed / mily mély­re vert. Nézd, mint a hol­tak / né­mák va­gyunk s az új ko­rok / esz­méi közt mint ván­do­rok // tán­tor­gunk most. A há­za­ink­ba / ide­gen él és örö­künk / má­sok­ra szállt. Anyá­ink, mint a / sír szé­lén ál­ló öz­ve­gyek / egy­más­nak gyón­nak, mert ne­ked // a könyv öröm. Imánk, ame­lyet / ma nyúj­tunk né­ked, el­ve­ted / s nem lá­tod meg, hogy lán­gunk mel­lett / pén­zért me­leg­szünk s pénzt adunk / – adót Uram, – ha szom­ja­zunk, // sa­ját vi­zün­kért. El­fá­rad­tunk. / Nya­kunk­nál fog­va haj­ta­nak / azok, ki­kért igé­det aj­kunk / a sár­ba lök­te s nincs ma itt / sen­ki, ki né­pem gond­ja­it // fel­vál­lal­ná. Vad, szol­ga né­pek / vet­nek adót ránk most a múlt / – a nem tör­lesz­tett ősi vét­kek – / fe­jé­ben és a sok ka­mat / Uram, az is csak ránk ma­radt.” A mai vé­le­ke­dés, a mo­dern­ség­re áhí­to­zók faj­tá­já­ból azt mond­hat­ja, hogy Fáy hang­ja egy kis­sé a Nyu­gat köl­tő­i­re üt, va­gyis ré­gi­es. Va­ló­ban, de iz­gal­ma – üst­dob­sze­rű, átokima­ként is hang­zó zso­lozs­má­ja – a leg­mo­der­nebb ér­zést: egy meg­vert nép sza­bad­ság­kí­vá­nal­mát min­den­nél job­ban köz­ve­tí­ti. Ha Ba­las­sa Sán­dor 1956-os szim­fó­ni­á­ja, ame­lyet a pé­csi ze­ne­kar vál­lalt föl, nem ezt a há­zak fa­lán pus­ka­go­lyó­ként ko­po­gó, he­lyen­ként dü­bör­gő fáj­dal­mat ér­zé­kí­te­né meg – ben­ne az ütő­hang­sze­rek ugyan­csak fontos sze­re­pet kap­tak –, Fáy szö­veg­zso­lozs­má­já­hoz ké­ne új­ra és új­ra vis­­sza­for­dul­nunk. De, sze­ren­csé­re, er­ről szó sincs, hi­szen a cí­mé­vel is so­kat mon­dó 301-es par­cel­la fáj­da­lom és gyász mél­tó­sá­gá­ban ki­tel­je­se­dett for­ra­da­lom­ké­pe – a be­val­lott bűn – akar­va-aka­rat­lan ma­gá­ban hord­ja a föl­emel­ke­dés­re va­ló esélyt is.

Fáy Fe­renc vil­la­nás­nyi meg­idé­zé­sé­vel, mert ma­gyar­ság és er­kölcs alig­ha lé­tez­he­tik hit nél­kül, a Bib­lia vi­lá­gá­ba lép­tünk. Ab­ba a vi­lág­ba, amely jel­kép­ere­jű tá­gas­sá­gá­val – tör­té­né­se­i­vel, ne­ve­i­vel, ta­ní­tá­sa­i­val – egy­ben lét­igaz­sá­ga­ink tük­re is. Fáy Je­re­mi­ás si­ral­mai cí­mű, kö­nyö­rög­ve is for­rón át­ko­zó­dó ver­sé­hez – a sok alap­él­mény mel­lett nyil­ván itt van Dsi­da Je­nő Psal­mus hun­ga­ri­cu­sa is – a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság ki­ve­tett­sé­gét pa­nasz­ló Stá­ci­ók, Kö­ves­di Kár­oly köl­te­mé­nye igen­csak köt­he­tő. Nem olyan nagy igé­nyű és szer­ke­ze­té­ben pél­dá­za­tos, mint ten­ge­ren tú­li kor­tár­sáé, de így is jól ész­lel­ni ben­ne a szü­lő­föld­jét vesz­tett hon­ta­lan vis­­sza­fo­gott, csön­des sí­rá­sát. „Te­li a szád tu­dat­lan föld­del / te­li­den het­ven­hét ma­rék­kal / föl­állsz és térd­re kény­sze­rít / csak ját­sza­dozz a ma­ra­dék­kal / mé­rics­kélj mint­ha egész foly­na / uj­ja­id közt s ha be­le­sá­padsz / el­hi­te­ti hogy so­sem félsz / és nem is sá­padsz mi­kor sá­padsz.”

Ka­rin­thy Fri­gyes Tri­a­non utá­ni meg nem ne­ve­zé­se vissz­hang­zik itt, ki tud­ja há­nyad­szor. „Nem mond­tam ki azt a szót so­ha. És most már nem is tu­dom ki­mon­da­ni, csak an­­nyit: va­la­mi fáj, ami nincs.” A „nemlét­nek” ez a tö­re­del­mes szám­ba­vé­te­le s a hi­ányt kö­ve­tő le­vés mint föl­tá­ma­dás nagy po­é­mák­ban nyújt vi­gaszt a szen­ve­dést új­ra­élő ol­va­sók­nak. A két ka­na­dai, a pap-köl­tő Tűz Ta­más (1916–1992) és a már em­lí­tett Fáy Fe­renc Ke­reszt­út­ja a XX. szá­za­di ma­gyar lí­ra gyöngy­sze­mei kö­zé so­rol­ha­tó. Mind­ket­tő­nek meg­van a hát­tér­él­mé­nye – a sze­mé­lyes sors mint meg­fe­szí­tett­ség –, de aki csak a klas­­szi­kus stá­ci­ók szen­ve­dés­él­mé­nyét fog­ja föl be­lő­lük, az is egy hal­lat­lan esz­té­ti­kus él­mény ré­sze­se lesz. El­sőb­ben azért, mert a fo­gal­mi – jól­le­het nyel­vé­ben plasz­ti­kus – ese­mény­sor a lá­to­má­sok meg­idé­zé­sé­vel kép­pé vá­lik. Jé­zus ke­reszt­út­já­nak szem­lé­lé­se és át­élé­se – az iga­zi mű­al­ko­tás ezért cso­da is – a meg­iga­zu­lás fe­lé ve­ze­tő út. A hit­ben fo­gant csönd szak­rá­lis­sá nö­vé­se. Mint­ha min­den mo­le­ku­la Pi­linsz­ky Apok­rif­já­nak „le­ve­gőt­len pré­sét” vissz­han­goz­ná.

Tud­ta – sej­tet­te – ezt a szob­rász­mű­vész Kiss György is, ami­kor bronz dom­bor­mű­vét (Ke­resz­tút I–XIV. – 1989) meg­al­kot­ta. A cor­pus­nak ter­mé­sze­te­sen ki­emelt sze­re­pet szánt – av­val is, hogy Jé­zus­nak szin­te test­rész­évé vált a ke­reszt –, de a szen­ve­dés­tör­té­net stá­ci­ó­it a kéz pont­ról pont­ra va­ló nö­ve­ke­dé­se, szer­szám­mal, tárg­­gyal kap­cso­lat­ba lé­pő in­ten­zi­tá­sa sú­lyo­sí­tot­ta. Drá­mai sű­rí­tés gya­nánt a re­li­ef szo­bor­sze­rű­sé­gét – a fé­nyes és a matt fe­lü­le­tek já­té­kát – meg­tart­va? Sok­kal in­kább mind­ezek­kel kar­ölt­ve a gyu­lai né­pi ba­rokk kál­vá­ria lát­vá­nyát – a táj­ból ki­emelt te­ret, ös­­szes kel­lé­ké­vel – sokk­sze­rű lá­to­más­sá avat­va.

A ke­reszt mint meg­ha­tá­ro­zó jel­kép, mint Krisz­tus ha­lál fe­let­ti győ­zel­mé­nek a szim­bó­lu­ma, ter­mé­sze­te­sen be­ra­gyog­ja az egész mű­vé­sze­tet, iro­dal­mat. Czi­gány György­től Zsil­le Gá­bo­rig, Va­sa­di Pé­ter­től Nagy Gás­pá­rig, Ka­lász Már­ton­tól Szöl­lő­si Zol­tá­nig egy-egy fon­tos vers ih­le­tő­je. Sőt a kép­ző­mű­vé­szet­nek és a szce­ni­ká­nak is (lásd Vid­nyánsz­ky At­ti­la ope­raren­de­zé­sét, a Je­nu­fát) fon­tos – mí­to­szi erő­vel ha­tó, lel­kü­le­tet to­vább­örö­kí­tő – tar­to­zé­ka. Olasz Fe­renc fo­tó­mű­vé­sze­ti mun­kás­sá­gá­nak (leg­in­kább az út­szé­li pléh-Krisz­tu­sok tar­tó­ele­me­ként) épp­úgy a fó­ku­szá­ban van, mint Kár­pá­ti Ta­más vagy Muzs­nay Ákos fes­tő­mű­vé­sze­té­nek, gra­fi­kai pél­da­tá­rá­nak. Muzs­nay nagy, a kö­zel­múlt­ban Győr vá­ro­sá­nak egé­szét meg­moz­ga­tó ki­ál­lí­tá­sa (Érin­tő) – ez a vö­rös kré­tá­val meg­ér­zé­kí­tett, Krisz­tus szen­ve­dés­özö­né­be 1956 ok­tó­be­ré­nek fáj­dal­mát is be­lo­pó gol­go­tai üze­net – szé­pen pél­dáz­za a föl­di és égi szen­ve­dés tisz­tí­tó­tűz­ének egy­más­ba ját­szá­sát. Kár­pá­ti sej­te­lem­nyi Krisz­tus-ar­cai pe­dig at­tól erő­sek – egy­aránt áll ez remb­randti fest­mé­nye­i­re (Ti­ha­nyi Ga­lé­ria) és le­he­let­fi­nom ce­ru­za­raj­za­i­ra (Örök­moz­gó Ga­lé­ria) is –, hogy kon­túr­jai föl­ol­dód­tak va­la­mi­nő ál­ta­lá­nos­ság – a konk­ré­tu­mo­kat tel­jes­sé­gé­ben ki­zá­ró hit – ten­ge­ré­ben.

Mol­nár Lász­ló csak­nem abszt­rakt­nak te­kint­he­tő fest­mé­nyei mö­gött – a szer­ke­ze­tet meg­ha­tá­ro­zó­an – min­dig ott van va­la­mely ba­rokk ol­tár­kép, egy-egy föl­idéz­he­tő Pietŕ em­lék­ké­pe és a szent­end­rei Vaj­da La­jos Stú­dió haj­da­ni ra­kon­cát­lan­jai, Aknay Já­nos és Be­rez­nai Pé­ter épp a hit ál­tal meg­tisz­tul­va vál­tot­tak élet­pá­lyá­ju­kon: Aknay An­gya­los köny­ve (2004) és Be­rez­nay fe­ke­te ke­reszt­té re­du­ká­ló­dott me­di­tá­ci­ós zso­lozs­mái meg­győ­ző­en ad­nak hírt az ele­mi ere­jű át­vál­to­zás-meg­úju­lás va­ló­di­sá­gá­ról. Győrffy Sán­dor szak­ra­li­zá­ló­dott – rész­ben Er­dély-él­mé­nyű – táj­raj-­za és pa­raszt­ édes­ap­já­nak fo­tószent­ké­pe mö­gött is, bár ih­le­té­ben sok a bar­tó­ki él­mény, ott a hit gon­do­la­ti él­mé­nye. És Zöld Ani­kó fes­tett, ám va­la­mi­nő ben­ső lé­lek­raj­zot meg­kép­ző ka­ted­rá­li­sai épp a szak­rá­lis kö­rök érin­té­sé­vel tel­je­sed­nek ki.

És ak­kor ho­va so­rol­tat­nak Szöl­lő­sy Eni­kő ég­be vi­vő mo­dern lép­cső­so­rai, Csik­szent­mi­há­lyi Ró­bert Ol­tá­ra, s az ele­mi ere­jű szob­rász-ke­ra­mi­kus, a za­la­eger­sze­gi Né­meth Já­nos bib­li­ai ala­kok­kal és tör­té­né­sek­kel te­li bu­té­li­ái, kor­sói, tá­nyér­jai és rusz­ti­kus szent-szob­ra­i­nak, va­la­mint pie­tŕi­nak és cor­pu­sai­nak hi­tet sok­szo­ro­zó együt­te­se. És mi­lyen ál­dott, a szob­rász­mű­vész fan­tá­zi­á­ját is meg­in­dí­tó ál­la­po­tot tük­röz­nek – a meg­nyug­vá­sét? – Amb­rus Sán­dor Szent Fe­renc-szob­rai (Szent Mi­hály ká­pol­na)? Lu­gos­sy Má­ria szak­ra­li­zá­ló­dott üvegcor­pu­sa lé­tünk szik­rá­zó gaz­dag­sá­gá­val tel­jes, mint­ha a szen­ve­dés – az át­vál­lalt bűn – az al­ko­tót is szép­ség­kö­ré­be von­ná. A tex­til­mű­vé­szek – az író Sza­bó Zol­tán­tól el­iri­gyelt – sze­rel­mes föld­raj­za nem csu­pán or­szág­épí­tő gesz­tu­sá­ban von­zó, de ab­ban is, hogy fa­li­kár­pit­ja­i­kat, tex­til­ké­pe­i­ket te­le­ül­te­tik az ég, a te­rem­tés, a Bib­lia meg­ha­tá­ro­zó je­le­i­vel (Pol­gár Ró­zsa, Nagy Ju­dit, Ka­to­na Sza­bó Er­zsé­bet, Kó­kay Krisz­ti­na, Dob­rá­nyi Il­di­kó).

Az át­szel­le­mí­tett, a tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket (örö­mö­ket és vesz­te­sé­ge­ket) csak­nem szak­rá­lis me­ző­nek lát­ta­tó fest­mény (Var­ga Pat­rí­cia Mi­ner­va) – mert va­ló­di mű­vész for­gat­ja az ecse­tet – már túl­lép a lát­ha­tó vi­lá­gon. Lé­lek­va­ló­ság.

A kü­lön­bö­ző mű­faj­ok – egy­mást ösz­tön­ző – ta­lál­ko­zá­sa azért is fon­tos, mert más-más mód­szer­rel, a kö­ze­lí­tés-ki­bon­tás meg­an­­nyi for­má­já­val ös­­sze­ve­gyí­tik a lát­ha­tó-hall­ha­tó-ol­vas­ha­tó ér­té­ke­ket. Két ta­lál­ko­zás – Nagy Gás­pár és Kö­nig Ró­bert, va­la­mint Nagy Gás­pár és Szo­ko­lay Sán­dor egy­más­ra ta­lá­lá­sa – egé­szen kü­lö­nös pro­duk­ci­ó­kat: egy ver­ses – li­nó­met­sze­tek­kel te­li – köny­vet és egy ora­tó­ri­u­mot ered­mé­nye­zett. A Hul­lám­zó vi­ze­ken ke­reszt és a Sym­pho­nia Un­ga­ro­rum – Szent Ist­ván és Szent Gel­lért em­lé­ke­ze­te – a köl­tő nagy ver­se­i­nek so­rá­ba tar­to­zik. Az el­sőt, mi­ként a ve­le együtt ké­szült met­sze­te­ket a hely, va­gyis Ti­hany tör­té­nel­me, égi és föl­di va­ló­sá­got meg­hul­lá­moz­ta­tó bib­li­ai jel­kép­rend­sze­re (hal, sző­lő­szem) ih­let­te, s má­si­kat is, mi­ként az al­cím köz­li: hit­tel föl­vér­te­zett, de vi­ha­ro­kat sem nél­kü­lö­ző év­szá­za­da­ink.

Kö­nig vers­sel egyen­ér­té­kű met­sze­tei – min­de­nik szik­lá­ból ke­reszt nő – ké­pi­leg tö­ké­le­te­sen ad­ják vis­­sza a Nagy Gás­pár-i él­mény­kört. És Szo­ko­lay Sán­dor nagy­ze­ne­kar­ra, szop­rán- és bas­­szus­szó­ló­ra, or­go­ná­ra, va­la­mint ve­gyes kar­ra és gyer­mek­kar­ra írott ora­tó­ri­u­ma is – a ze­ne­szer­ző Szent Mar­git-ope­rá­já­val is ilyes­fé­le, több han­got és ér­zés­vi­lá­got együtt meg­szó­lal­ta­tó kí­sér­le­té­be fo­gott – tör­té­nel­mi hang­ké­pek-jel­lem­ké­pek egy­szer­re lí­rai és drá­mai szőt­te­sé­ben ál­lí­tott elénk egy er­kölcs­re ér­zé­keny, öröm­ódá­ba csú­cso­so­dó – „Ah, hol vagy ma­gya­rok tün­dök­lő csil­la­ga?” – Szent Ist­ván-i ré­gi-új Ma­gyar­or­szá­got. (Ér­de­kes, hogy a Nagy Gás­pár-i szö­ve­get töb­bek közt csán­gó nép­ének­re vál­tó szop­rán és gyer­mek­kar szí­ne­sí­ti.)

A ma­gyar köl­té­szet buj­dok­ló, majd föl-föl­buk­ka­nó csil­la­ga, az Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­töt­te meg­an­­nyi Má­ria-ének (ar­cha­i­kus ima) a ma­gyar lí­rát is meg­érin­tet­te, egy ala­po­sabb ta­nul­mány vé­gig­kí­sér­het­né, hogy hol, mely irány­ban ha­tott. Him­nu­sza­ink­ról, ame­lyet Po­mo­gáts Bé­la gyűj­tött ös­­sze (Psal­mus hun­ga­ri­cus, 2000), még nem is szól­tunk, no­ha sok szá­za­dos út­ju­kat, kap­cso­ló­dá­si pont­ja­i­kat vé­gig­kö­vet­ve ki­vi­lág­la­na tör­té­nel­mi-er­köl­csi ér­vé­nyes­sé­gük. Ju­hász Fe­renc ki­csi re­me­ke, a Him­nusz-tö­re­dék, ki tud­ja mi­ért, nem is sze­re­pel az an­to­ló­gia száz­har­minc­há­rom ver­se kö­zött. Pe­dig hit-er­kölcs-ma­gyar­ság hár­ma­sá­ban alig van – vagy ta­lán nincs is – ná­la kü­lönb köl­te­mény. „Emeld föl fe­je­det / büsz­ke nép! / Vi­sel­ted a vi­lág / szé­gye­nét! / Emel­kedj ma­gas­ba / kis ha­za, / te, az el­nyo­ma­tás / iszo­nya! / Emeld föl szí­ve­det / nem­ze­tem: / lán­gol­jon a vi­lág- / egye­tem!”