Farkas Árpádról

Fekete Vince: Égzengésben

„…a vers nem azért fogalmazódik meg, hogy a könnyzacskókat ingerelje és ellágyítsa a szíveket. Éppen ellenkezőleg: azért születik, hogy megkeményítse azokat.” 
(Ecce poeta. Farkas Árpáddal beszélget Benkei Ildikó)

A ritkán megszólaló, „szűken mért” szavú, versben keveset beszélő költőink közé tartozik. Teljesen készen, abszolút teljes fegyverzetben érkezett, „panyókára vetett kabáttal”, kamaszos lendülettel, ám érett férfiúra jellemző komolysággal, komorsággal és felelősségtudattal; a „politikum gerjesztette mámorból” való kijózanodás utáni „másnaposság” érzésének keserű tapasztalatával, összeszorított fogakkal, sziszegve sem szolgáló makacs elhatározással. Talán innen jöhet, a genetikai meghatározottságon túl, az a dacos konokság, ami ennek a költészetnek az egyik alapvető meghatározója.

 

 

Alig létezik a korosztályából még költő, aki annyira a székely nép, e föld, e vidék, e táj fia lenne, mint ő. Egy olyan zárt székely világból jött, ahol gyermekkorában még „szalontai nyelven, Arany János nyelvén beszéltek”, szigorú törvények és erkölcsök alapján működő közösségből, a rend és a hagyományok világából. Petőfi-verseket (is) tudó, szavaló apai nagyapja hatására vágott bele a költői mesterségbe, és ezt a gyerekkorban minden pórusával magába szívott nyelvet, átélt világot versbe, költészetbe transzponálva hozta magával az irodalomba.

Az ő költői nemzedékének még egészen más volt a viszonya a szülőföldjéhez; még létezett, és nem csak elvétve – olvasom a vele készült interjúkötetben – az úgynevezett transzszilván ember; még értéke volt az emberi szónak, és egyáltalán: érték volt embernek lenni.

Mostanában az a kitartás, az a nekifeszülés, együtt cselekvés (és persze: helytállás), közös akarat jut eszembe szinte mindig, amikor Farkas Árpád-verseket olvasok, ami Tompa László Lófürösztés című versében van olyan szépen benne: „…ha öröm helyett/ tüzes mennykövek szakadnak is itt le,/ – Míg gyászosan évek százai húznak el –/ Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:/ Itt fognak állni, örökké –, hogy Imre szorítja,/ Áron pedig… Áron nem hagyja magát!”. Ilyenkor – ki tudja, miért – megidéződik bennem a Nagy Imre, a Tamási Áron alakja mellé harmadiknak a Farkas Árpádé, az ő emberi habitusa is. Úgy érzem, ez az a magatartás, és valahol itt kereshető az a hang is, amit tovább vitt Farkas, amit a nagy elődök, Áprily, Tompa, Reményik hoztak – őseik, felmenőik révén – valahonnan nagyon messziről, az idők mélyéről; csak ezekből ő gyúrt egy sajátosan farkasárpádit olyanformán, hogy tett hozzá még egy kis Vörösmartyt, Arany Jánost, Ady Endrét.

Így lett aztán az ő sajátosan farkasárpádi hangja, ha hasonlíthatom egyáltalán valamilyen természeti jelenséghez, az égiháborút ígérő, dörgést-villámlást megelőző, fojtott feszültségtől majd szétpattanó, kitörni készülő égzengésé. Az ő hangja a fogak között szűrt szóé, ami emelkedett, ünnepélyes, patetikus (a szó jó értelmében), de dörgő, dübörgő is ugyanakkor, olyan, amire nagyon oda kell figyelni, hiszen egy nemzeti közösség lelki sajátosságainak a közvetítője (is). Nézése pedig, világot figyelése: a szűkre húzott, összehúzott szemű tekinteté.

A világmegváltás, a jobbítás szándékával érkező hetyke költő aztán, a konok, dacos akarat – természetszerűen – az évek során, a diktatúrák, kormányváltások és új rendszerek ferde tapasztalatai után megkeseredik. Az a világ, melyet Farkas Árpád oly nagy lendülettel, tisztasággal magával hozott, és becsempészett az irodalomba, amelyet addig dédelgetett, az erdélyi tájak, az erdélyi emberek zárt világa, a kisebbségbe szorult létezők szülőföldszeretete, embersége, gerincessége, jelentős változásokon ment át az utóbbi néhány, emberpróbáló, változásos évtized során. Az is lehet, hogy azok a típusok, amelyeket itt felmutatott, kiveszőfélben vannak, ha ki nem vesztek már teljesen, a világból.
Így hát amikor emberségről, tisztességről, helytállásról, és igen – soha jobbkor, mint most – megmaradásról szeretnének jó verseket olvasni egy mai, kortárs költő hangján, és egyben erőt gyűjteni emberségükben, magyarságukban, székelységükben, nemzeti hovatartozásukban, akkor – a nagy elődök mellett – Farkas Árpád-kötetekért (is) bátran felnyúlhatnak a könyvespolcukra a mindenkori olvasók.
Vagy ha – mondjuk – egy kicsit villámokat szóró dörgésben-égzengésben szeretnének állni, dideregni (akár a lét partjain, vagy a „semmi ágán”) egymagukban egy, a Fennvalóhoz közelebbi, s mert költői, hát magasabbacska, világtól elzárt, tiszta levegőjű, minden szépségét megőrző hegy tetején.

 

 

A teljes írás a Székelyföld novemberi számában olvasható: www.hargitakiado.ro