Print this page

Oláh Jánosról

Hit, hűség, helytállás*

Mondják, az emberi élet sorsszerű, s a lapok előre le vannak osztva. Előfordul, hogy valaki hátszéltől támogatva, úgymond surranó pályán vagy mások oldalvízén lavírozva ér el látványos eredményt, a kevésbé szerencsés pedig ellenszélben haladva, kőkemény küzdelem árán, nemegyszer vért izzadva éri el a hőn áhított célt. A viszontagságokból és menet közbeni gyötrelmekből persze sokadik hatványra emelt erő és önbecsülés születik akkor, amikor a révbe érkező hajós - afféle mozarti nyugalmat árasztó zeneként - átéli a jól és tisztességgel végzett munka oltalmazó derűjét.

Talán mondanom sem kell, hogy a mai ünnepelt, az idei kitüntetett - íróként, költőként, szerkesztőként, kiadóként, s az utóbbi években a magyar irodalom hajóskapitányaként - hátszélben avagy ellenszélben hajózott-e az irodalom, illetve az irodalmi közélet sokszor cunamiszerűen fölkorbácsolt vizein.

Oláh János 1942. november 24-én született egy Somogy megyei faluban, Nagyberki-ben. Családja a háborút követően Budapestre költözött, itt végezte általános iskolai, gimnáziumi és egyetemi tanulmányait. Az ELTE magyar-népművelés szakán szerzett diplomát 1966-ban, s itt ismerkedett meg a Kilencek költőcsoport tagjaival, közöttük Mezey Katalinnal, akivel 1971-ben kötött házasságot.

Oláh János irodalmi pályája az 1969-es Elérhetetlen föld című versantológiával indult. Az ősök tartásához igazodó, archaikus életrendet közvetítő kötetcímadó versnek ő a szerzője. A nemzedéket indító-összefogó Elérhetetlen föld az emlékezés és azonosulás verse, amely „összeköti a gyermekkor elsüllyedő, de még eleven élményvilágát a férfikor lehetséges sorsával” – írja az életmű egyik legavatottabb ismerője, Vasy Géza.
A pályatárs, Utassy József nemzedékéről adott epigrammatikus tömörségű látlelete (Kilencek) a csoport irodalomfelfogásáról és minőségeszményéről mindent elmond: „Különcök/ a/ Kilencek?/ Hűek,/ mint a kivert eb!”. A legendás antológiához írott előszavá-ban Nagy László is ezt a rendíthetetlen hűséget és mozdíthatatlan elkötelezettséget emeli ki: „A torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül.(…) Komoly ügyekről komolyan szólnak. Etikus költők, felelősségvállalók.(…) Hűek a magyar költészethez, a folytonosságot folytatni akarják”.  
 
Az archaikus léttörvények tisztelete, a tradicionális életrend megbecsülése, a megtartó hagyomány folytonossága az egyik legutóbbi Oláh Jánossal készült interjúban is hangsúlyosan jelenik meg: „Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai még érezték a föld szagát, látták - maguk is csatasorba állván - nincstelen robotosait. Ebből a hatalmas, a népi írók műveit szintén meghatározó élményből gazdagodván Oláh ’sült realista’ is lehetett volna, csak a föld, a munka, a kétkezi szorgosság krónikása. Több lett – modern író. Versben, szépprózában, drámában izzó szavai, ha majd a modernség fogalma átértékeltetik, annak a rétegnek is sokat fognak mondani, amelynek tagjai ma még csupán a magánélet hajcihőjét tartják esztétikum-forrásnak” – írja a Szembenézés és tisztánlátás című beszélgetés (Agria, 2010. ősz) bevezetőjében Szakolczay Lajos.
 
Az elmondottak esztétikai reprezentációjaként vehetjük kézbe Oláh János drámáit (Kenyérpusztítók; Európai vőlegény) novellásköteteit (Az örvényes partján; Vérszerződés; Száműzött történetek), regényeit (Közel; Visszatérés; Az őrült) és versköteteit (Fordulópont; Jel; Nagyító fény; Por és hamu) – mintegy tanúságként és tanulságként egyéni és közösségi életünk értelméről, küzdelmünk lehetséges céljáról és jövőbeli esélyéről. A már idézett interjúban erről így vall a szerző: „A megnyomorított, ezerszer kifosztott magyarság boldogulása csakis együtt, az összefogás eszméjének jegyében képzelhető el. Ha a magyar identitás, a magyar mítosz égboltja alatt újra egybegyűlnek a Kárpát-medence meg a világ ezer égtája iránt szétszóródott, de génjeikben, emlékezetükben - ha már nyelvükben nem is mindig - összetartozó magyarok, és egyet akarva megpróbálják egybe forrasztani s egységként újra építeni szétszabdalt világukat etnikai, szellemi és anyagi értelemben egyaránt, akkor beszélhetünk majd nemzeti egymásra találásról, s netalántán az ebből fakadó újjá-születésről”.

Miként az iménti, távolról sem teljes felsorolás bizonyítja, Oláh János mindhárom műnemben maradandót alkotó, változatos élmény- és érzékenységformákat tárgyiasító, sokoldalú szerző. Szívesen olvasom líraisággal gazdagon erezett szépprózai műveit, legutóbb például a 2011-ben megjelent Száműzött történetek roppant karakteres, remekbe szabott novelláit. A nagy felidéző és megjelenítő erővel bíró, atmoszférikusan is jelentéses novella-füzér emblematikus darabjai (Májusi por; Isten báránya; Az intéző háza; Az éjféli gyors; Hajnali madárszó; Kutyakomédia) a nyelvi gyönyörűségen túl az utóbbi évtizedek szívszorítóan pontos és hiteles látleletét adják. Jó okkal idézhetjük Deák Ernő Bécsi Naplóban olvasható recenziójának értő és találó szavait: „A Száműzött történetek kíméletlen mérleg, leszámolás közel fél évszázad szervezett őrjöngéseivel.(…) Oláh János történeteivel visszahozta a száműzött évtizedeket, amikor nem volt elég a hallgatás, felejteni kellett. Nem értékel és főként nem ítélkezik, csupán korhű krónikásként emlékezik és emlékeztet. (…) A kimondott szóban, a megszólalásban rögzíthető Oláh János szándéka az irodalom rendelteté-séről. Így sejlik fel a kárhozatból a kibontakozás, amely úgy kezdődik, hogy akár eszelősen is kimondjuk, száműzetésükből tudatra ébresszük az elfojtott, kimondatlan dolgokat”.

A lírához kiváltképpen kötődő emberként számomra a lehető legnagyobb öröm, ha egy versben a nyelv otthonosan lakja a formát, mert ezáltal magam is otthonosabban élem meg a világot. A létezés izgalmával ható nyelvi intenzitás, a misztériumszerű megszólítottság és megajándékozottság semmihez sem fogható, atavisztikus mélységekből feltörő élményét Oláh János versei által többször is átéltem. A korábbiak közül Katonák; Lázadók; Három égtáj; Térképeink az utóbbiak közül A gyolcson át; Olyan nehéz; Szabadság; Késő napraforgó; Pinceszeri elégia; Hajnal felé című opusaira gondolok leginkább. A kortárs költészeti antológiákból is kihagyhatatlan versek között vannak olyanok, melyeket e jeles alkalommal feltétlenül idéznem kell: „Csak te, gyökerek járhatatlan,/ labirintus-mély otthona,/ te ne hagyj el soha/ vélt igazamban,/ seb tépte arcú rög-szerelmem,/pusztító éhű menedék,/ akit tűrnöm elég,/nem kell szeretnem,/ringasd el éjsötét parázson/ fáradt karom, fáradt fejem,/égőn és szüntelen,/akár az álom!” (Három égtáj); „Olyan nehéz szótlanul szólni hozzád,/ megcsonkolt, kivérzett, hazátlan ország;/ mert néma vagy, és néma vagyok én is,/ e némaság hiába serkedt vér-íz.//(…) Akárhogy is, minden őssejtünk sejti,/ bár elbuktunk, nincsen jogunk feladni,/ igazságunk cserélni szolga-szóra,/ a kimondhatatlant kimondhatóra.” (Olyan nehéz…); „Ifjú csillag gyúl az égen,/ öreg lámpás, ég a Hold./ Káprázattal teli minden,/ ami van, és ami volt.// Nehéz szekér, alig mozdul,/ jobbra-balra ing az ég,/ szállingózva űri por hull,/ sarjú szénánk szanaszét.//(…) Miért késik, hol a hajnal?/ Láthatatlan szekerünk/ el se indul, üggyel-bajjal/ egy helyben dülöng velünk.// Éjszaka van. Senki se vár./ Patkó koccan: kici-kocc./ Fényt, meleget közeleg már,/ aki hoz, de jaj, ki hoz?” (Hajnal felé).

Oláh János az utóbbi két évtizedben szerkesztőként, kiadóként és irodalomszervező-ként több ember munkáját végezte el. Mintegy újfent igazolva a Faustban olvasható szentenciát: „A törvény alól, mely az élőket sújtja,/ Csak az szabad, ki magát fölülmúlja”.

A Magyar Napló című folyóiratot 1994 óta főszerkesztőként irányító Oláh János - akárcsak korábban a tatamin - sok-sok iponnal fenyegető támadást, nem egy végzetesnek tűnő fojtást, lábkisöprést és leszorítást hárított, mígnem az immáron tizennyolc éve szerkesztett lapot a kortárs irodalom egyik legrangosabb, széles körben ismert és megbecsült orgánumává, úgymond a magyar irodalom zászlóshajójává tette. Az újítás hagyományát a hagyomány újításával ötvöző, nagy ívű és tág horizontú szerkesztői koncepció eredményeként válhatott a lap az összmagyarság létgondjait és sorsproblémáit reveláló erővel és egyetemes érvénnyel kifejező szellemi műhellyé. A Magyarfalutól Clevelandig, Oslótól Buenos Airesig szemlélődő folyóirat főszerkesztője méltán érezheti magáénak a Kányádi Sándortól ismerős hitvallást: „Aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet”. Vagy ahogy Oláh János vallomásában olvashatjuk: „Mondják, ügyesen lavíroztam a ránk zúduló kartácstűzben, azért nem süllyedtünk el. Nem így van. Gyöngeségem ellenére az ügy, a népi irodalom iránti elkötelezettség tartotta meg a Magyar Naplót. Az én érdemem csupán az, hogy kitartottam”.
A magyar ajkú közösségekért vállalt áldozatos szolgálat, az elhívásból és elhivatott-ságból fakadó feltétlen használni akarás hívta életre az 1999 óta működő Magyar Napló Kiadót, amely mostanra megkerülhetetlenül fontos, sok tekintetben példaszerű könyv-műhellyé fejlődött.  A hiánypótló sorozataival, bátor kezdeményezéseivel is igen figyelemre-méltó kiadóról Szakolczay Lajos kérdésére válaszolva Oláh János a következőket mondja:
„Miért nem adom ki a Magyar Napló Kiadónál a könyveimet, miért nem indítok egy saját életműsorozatot, kérdezed. Tulajdonképpen jogos a kérdés, de nem könnyű rá válaszolni.(…)

Kiadóként értettem meg a mondás igazságát, amely szerint a suszternek mindig lyukas a cipője. Igen, folyamatosan mások írásainak a gondozásával kell foglalkoznom, a saját írásaim útját nem érek rá egyengetni”.
 
A ritkábban fényben, többször árnyékben lépegető Oláh János életére és - remélhető-leg még korántsem befejezett – életművére tekintve az állandó készenlétet és folytonos szolgálatot fölvállaló, a magyarságért és annak kultúrájáért minden áldozatot meghozó, már-már az alázat misztikájával érintkező művészi-emberi portré rajzolódik ki előttünk. Egy olyan, a megtartók fajtájából való, felelősségteljes, hűséges és nobilis jellem portréja, amilyet manapság már alig-alig látni, ezért különösképpen óvni és becsülni kell. Amikor a korábban egyebek mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel, Greve-, József Attila-, Március 15-e-, Bethlen Gábor- és Márai Sándor-díjjal elismert Oláh János barátunkat kitüntetjük, azzal magyar talentumból kigyöngyözött örökbecsű értékeinket, egész nemzeti múltunkat, jelenünket és jövőnket becsüljük meg.

*A Partiumi Írótábor 2012. évi irodalmi díjával kitüntetett Oláh János köszöntése - szerkesztett változat

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány