Az emlékezés a kortárs erdélyi irodalomban*

"A múlt szökőár, és a zárlatig
előre tolja bábjaim.”
(Balla Zsófia: Kolozsvár)[1]

„arra a helyre álltam, ahol kislánykoromban Apámmal és Anyámmal fényképezkedtünk”[2] (Cs. Gyimesi Éva)

Balla Zsófia Kolozsvár című verse a Látó folyóirat 2012. májusi számában jelent meg, s majd a periodika nívódíjas verse is lett. A Kolozsvár az emlékezés tematikáját, a múlt játékba hozását tudva Balla Zsófia híres és vélhetően legtöbbet tárgyalt PaterNoster című versével mutat rokonságot, jóllehet a 2012-es évben publikált mű szerkezetileg nem olyan szabdalt, s ennek tekintetében nem említhető talán az a fajta bonyolultság, amelyet a PaterNoster esetében még a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon is fontosnak tart megemlíteni.[3] 

A csíkszeredai születésű Dánél Mónikának, ki jelenleg a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi  Intézetének tanársegéde, nemrég tanulmánykötete jelent meg (Áttetsző keretek. Az olvasás intimitása. Kolozsvár, Korunk−Komp-press, Ariadné Könyvek, 2013.) Ez adja a mostani beszélgetés apropóját.

- Jól látom, hogy kötetedben lényegi mozzanat a találkozás? Az egész könyvben egy szép nyelven folyó elméleti munka folyik párbeszédek sürgetésével. A párbeszédhez viszont a kimozdítottság szükséges, önmagunk kimozdítása. Mennyiben gondolod ezt kockázatosnak?

- Lényeges kérdés, és igen, kockázatos. De talán csak így van értelme, illetve ettől párbeszéd a párbeszéd, hogy nem csak azt ismételgetjük, amit már nagyon jól tudunk, hanem valahogy képesnek kellene maradni az állandó kimozdulásra, a különbség felfogására, mint különbségre. Ez persze nagyon szépen hangzik ilyen leíróan most, és sokkal ritkábban tud mint történés végbemenni akárcsak egy egyszerű beszélgetésben.