Hegedűs Imre János

Hegedűs Imre János

Asylium

Benedek Elek születésének 160. évfordulójára

Legendát, mítoszt termő-teremtő aforizmák, szállóigék koszorúzzák sugárzó alakját. Részben ő alapozta meg bölcs életigazságaival ezt a mítoszt, részben hívei, írófiai, tanítványai írták, vésték a halhatatlanság falára-falába élete, sorsa szentenciáit.
Csak azt írom le – mondta –, amit édes, jó szüleim és a gyermekek egyaránt zavartalanul olvashatnak.
Még a népmesékből is kilúgozta a sikamlós, zaftos szavakat.

Hegedűs Imre János elbeszélése

Tibi, a szekus

Akkor ment el a hangja, amikor Nagyerdő patakában belehajolt egy mezei kútba, s hosszan ivott. Megundorodott a sok édes ordától és puliszkától, amit reggel, délben, este kapott a majortól, ezért megsózta mind a kettőt, úgy megsózta, hogy csíptek, ettől szomjazott veszettül, de a víz jéghideg volt, begyullasztotta a torkát, berekedt, nem tudta uszítani a kutyákat a juhok után, ő futott lélekszakadva, terelte vissza, ha azok a sarjúmezők felé nyomakodtak. A búzát behordták már a gazdák, kivirágzott a tarló, azon legeltetett, de két vagy három vékony parcellában ott volt még a sarjú, azt mondta a gazdája, nehogy beléengedje a juhokat, mert összetöri azt a macskapofáját.

Hertza Mikola kötetéről

Örömhírt, jó hírt közölni – mindig felemelő érzés. Még az irodalomkritikában is az. Friss hangú, mesélni is tudó prózamester jelentkezett a keleti végeken, Csíkszeredában: Hertza Mikola. Történetei olyanok, mintha izgalmas, furcsa nevét (írja Herta alakban is!) nyújtotta volna papírvékony tésztalevéllé gyúródeszkán. Hol fájdalmas groteszkbe hajlanak az esemény-magvak, fragmentumok, hol az értelem kilobbanása utáni tébolyba, hol pedig csak úgy, váratlanul kilépnek alakjai a tárgyias, elviselhetetlenül monotonná vált, gyakorlatias világból a – semmibe.

Krónikás a papírzsákban

Kántor Lajosra emlékezve*

– Kántor Lajos: Golyószórásban, repülőszőnyegen. Kettős portré(k) Lászlóffy Aladárral. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012 –

Erdély, az erdélyiség, a transzszilván művészet, műveltség anyaországi recepciójának állandó hullámzása közismert. Az eufóriás örömöt rendszerint a recesszió, az eltúlzott apológiát a szürke közömbösség, ellenszenv, vállveregető lebecsülés követte, követi. Ezért fontos, ha Erdély belső erőtereinek szellemi sugársásából születik összefoglaló, értékelő munka. Kántor Lajos, jeles irodalomtörténész, kritikus a kincses város élő, éppen soros lelkiismerete, monográfiát írt egyik kor- és sorstársáról, Lászlóffy Aladárról.

Kocsis István drámakötetéről

Beteg a színműírás és a játékszíni mesterség Magyarországon – évtizedek óta fennforog ez a szomorú közhely a szakirodalomban, a médiákban, vitafórumokon. Sőt Csokonai, Katona József sóhaja is áthallatszik régi századokból. Amiatt is kesereg minden felelős írástudó, mert sikerült az elmúlt két évtizedben a politikai béka-egérharc koncává süllyeszteni a színházat. Ha az ún. jobboldal szólal meg, New York uniformis, fehér-szürkére meszelt falain törik meg a bal liberálisok rikácsolásának hangzavara, azok munkái viszont, akik a nemzet fogalmát még a tudatunkból is ki akarják irtani mondializmusukkal, nos, azok színpadi munkái depressziót, mélakórt váltanak ki a nemzetnek elkötelezett hazafiakból.

Lőrincz György A szív hangjai c. regényéről

Az igazság fájdalmai

Amikor megjelent a Zajlásban (1998) tanulmánykötet, felujjongtunk. Az a tábor (mondhatjuk bátran: gyülekezet!) ujjongott, amelyik szereti és tiszteli Lőrincz Györgyöt. Voltak, akik számára messziről jött a Hang, a Kárpát-medence délkeleti sarkából, az Anyaszék fővárosából, Székelyudvarhelyről, s voltunk többen, akik belső hallással hallottuk a szót, az igen szavát, és primer reflexek moccantak bennünk; a szív, az ész, az érzelmek, a nemzetimádat lavinái zúgtak át rajtunk. Íme, mondtuk, íme az ember és magyar, aki nem akasztja fűzfákra hegedűjét, nem hint hamut a fejére, hanem meghirdeti  a Klasszikus (Makkai Sándor) példáját követve  a „magunk revízióját”, igen, új revíziót sürget, mait, 21. századit; hirdeti, zengi, kiáltja, hogy nemcsak Trianon van, nemcsak korhadó fakeresztek, romos templomok, bedeszkázott ablakok, nemcsak fogyás pusztít, de van magyar nép Erdélyben, vannak eszelős papok, tanárok, újságírók, írástudók, akik konok fanatizmussal dolgoznak a túlélésért, s tagadják a történelmi árvaságot, amely címkét olyan szívesen akasztanak nyakunkba ellenségeink.

Sárközi Mátyás Csé c. monográfiájáról

Sárközi Mátyás: Csé – Cs. Szabó László életműve

Kétjegyű mássalhangzó, a „cs” emelt ki egy nagy formátumú magyar írót a „szabólászlók” hatalmas tengeréből, mégpedig a kétjegyű mássalhangzó nem írott, hanem kiejtett változata, amelyik úgy csörren, csettint, vijjog, mint a vigyázó madár figyelmeztetése az erdőben: Csé! Figyelem! Felséges úr közeledik! Az volt Cs. Szabó László, Nagyúr, akárcsak Erdélyben Bánffy Miklós, a nyugati emigráció kivételes szellemi képességekkel és fizikai adottságokkal megáldott szellemalakja, emberpéldánya.

A Nyirő-novella

A Nyirő-novellák műfaji jellemzésére Örkény István meghatározása illik leginkább: "Ha egy híres novellát olvasok, mindig az a szép mozdulat ötlik eszembe, mellyel az íjász felajzza fegyvere idegét, és ellövi nyilát." Valóban, Nyirő József balladákba oltott vagy balladákból kibontott történeteinek ezek a fázisai: az erőteljes mozdulat, a feszültség és a felajzott állapotból keletkező robbanás, repülés, száguldás. Írásművészete egyidős Trianonnal, első díjnyertes munkáit 1920-ban vetette papírra, így a nagy háttérélmény a szörnyű világháború, és az a katartikus felismerés, hogy az elveszített hazát föl lehet építeni szavakból, nyelvből, kultúrából. Az építkezés Kós Károly-i parancsa hajtotta, akárcsak írótársait, Tamási Áront, Kuncz Aladárt, Bánffy (Kisbán) Miklóst, s mivel az idő nem kedvezett a nagyepika kibontásának, kezdetben a rövidprózát művelte, amely lelki alkatának olymértékben megfelelt, hogy későbbi regényeiben könnyűszerrel kitapinthatóak az egymásra halmozott elbeszélések határvonalai.

Aniszi Kálmán könyvéről

Kálváriás idők jó szellemei

Mint őszi köd a mezőkre, úgy telepedett közgondolkodásunkra Németh László jóslata: A magyar irodalmat lassan magyar nyelvű irodalom váltja fel. 
Az őszi köd ikertestvére az ökörnyál. Az sem a derű forrása. Többen fogalmazták, aztán Esterházy Péter véglegesítette a magyar betűvetők obsitos levelét: Az írónak nem népben-nemzetben, hanem alanyban és állítmányban kell gondolkodnia. Még szerencse, hogy ezek a sztereotípiák lassan elhalványulnak, kiüresednek, vagy nem födik a teljes magyar irodalmat.

Bodor Ádám: Verhovina madarai c. regényéről

A kritika sőt már az irodalomtörténet-írás is létrehozta azokat az elméleti, stilisztikai kategóriákat, megfogalmazta azokat a nyelvi sztereotípiákat, amelyekkel kiváló prózamesterünk, Bodor Ádám eddigi munkáit jellemezni lehet: fenséges, félelmetes, talányos világ az ő világa, logikátlannak tűnő, irracionális eseményeket részletező realizmussal, precíz pontossággal mesél el, a színtér sivár, sebzett, szinte mindig hegyvidék, amely fölött torz, rejtélyes hatalom uralkodik, lakói szorongásos emberek, identitásuk diffúz és zavaros, kiszolgáltatottságuk olyan méretű, hogy – akár az életfogytiglanra ítélt rabok – csak rabtartóik függvényeként tudnak élni, közösséggé formálódni nem tudnak, magányos, dehumanizált alakok a civilizáció igen alacsony fokán. Ugyanakkor annyi csodás elemmel, metafizikai történéssel tarkított ez a világ, hogy a híres kolumbiai prózaírót, Gabriel García Márquez-t, annak mágikus realizmusát juttatja eszünkbe.

Subscribe to this RSS feed