Elhangzott Gyergyószárhegyen, 2008. október 3-án

„A kétféle közönség a regény kétféle rendjét teremtette meg, a maszkulin és a feminin rendet, a dór, illetve a jón típust.” Nicolae Manolescu román irodalomtörténész Albert Thibaudet-nak ezt a megállapítását illesztette mottóként Arca lui Noe. Eseu despre romanul românesc (Noé bárkája. Esszé a román regényről.) című, először 1980 és 1983 között a bukaresti Cartea Românească Kiadónál három, majd 2002-ben a szintén fővárosi Gramarnál egyetlen kötetben megjelent monográfiája elé. Thibaudet típusaihoz Manolescu még illesztett egyet, mégpedig a korinthoszit, s e modell segítségével próbálta végigtekinteni, elemezni és értelmezni a hatalmas szövegkorpuszt.

Kakukk és kismalac

Alma, körte, szilva, kalap, sorolta Makréla anyósa, mi a kakukktojás, kérdezte. Kalap, kalap, kiabálta Hilda, Makréla kislánya. Miért kalap, kérdezte a fáradhatatlan, ám majdnem elégedett nagymama. Mert azt a fejünkbe tesszük, válaszolta Hilda, és noha a válasz nem volt nagyon tudományos, a hölgy boldogan hátradőlt. Hiába, na, az ő unokája mégiscsak az ő unokája. Ezt úgy értette, hogy aki hozzátartozik, kizárólag tökéletes lehet, bár a hozzátartozók köre nem volt annyira tágas, hogy a veje is beleférjen.

Kilencedik ének*

Melyből kiderül, hogy a bojárok nem hisznek Vlád Fejedelemben, a szultán más vajdát nevez ki, a cigányok pedig Párpángél lagziján mulatnak, aki elmeséli nekik, hogyan jutott a pokolba és onnan a mennybe.
Ezúttal Ioan Deleanu néhány perccel később érkezett. A tanácsterem ajtajában megállította egy pár ifjabb vagy idősebb író, főleg költők és költőnők, kik kéziratot nyújtottak át neki és találkozót kértek tőle. Nehezére esett leráznia, sőt, még akár végig is hallgatnia őket, ahogy nyomakodtak feléje és olyan közel kerültek az arcához, hogy érezte nem éppen kellemes leheletüket. Egyesek a cigányokról akartak mesélni igaz történeteket, mások tanácsokat adtak neki.

Nabokov Végzetes végjáték című regényének főszereplője, Luzsin úgy emlékszik vissza szülővárosára, Pétervárra, mint ahol minden zöld volt, olyan zöld, mint a sétatéri fák a tó körül. Ha kicsit játékból, de azért valódi melankóliával megpróbálnám egyetlen mondatban jellemezni gyermekkorom Kolozsvárját, én is mondhatnám nagyvonalúan, mint Nabokov hőse: minden zöld volt, olyan zöld, mint a sétatéri fák a tó körül. Hiszen Kolozsváron is volt Sétatér, és tó, meg fák. A kísérlet persze több szempontból is problematikus. Egyrészt azért, mert mi az, hogy „gyermekkorom”? Luzsin a visszaemlékezés pillanatában már Berlinben él, nem Péterváron. Én viszont sehol máshol (nem, nem másutt, hadd eresszem most el magam), mondom, sehol máshol nem éltem, mint éppen itt.