Derzsi Pál versei

Kötőjel-vers 

elereszti kezed a való
zuhansz a kábult fű felett
tudod úgy
hogy soha nem érsz el egyetlen

bugát egyetlen fűhegyet
körülfonnak liánok és ég emel fel
kékjébe ölel már nem is vagy te
senki sem vagy csak szálló nyár-gyapotja
csak szél szór titkon találom-szerte 
sziklákra fenyőbojt-puhaságon
most is hirtelen mindig csak ez de margaréták

szirmán vagy holt patakok
partmeredélyei közt a sívó palában
a vizek csillanásán is csak
te

Karaván


Még sejlenek az arcok kasmír-puhaságban, 
kerekek, paták verte por falába avittan, 
csak úgy szakad a homály, végzet-biztosan, 
a ma dolgaira ősi, komor rend szitál. 
Utak, távolok dallama kél a fák között, 
s vágy, rettenetes, sajdul a mozdulatban, 
ahogyan ringó üst fölé hajlik az alkonyat 
bomló, kerge magnóliák zuhatagában; 
indulni örökké, sodró árra bízott másnapokkal, 
kioldalazni cafrangos számszerek cseng-bongásában 
hamar megunt ligetek felől, s íj gyanánt pattanni el 
ordas vidék s emberek odvas utálatától; 
Mégis, egy pillanat alatt a táj a szívbe menekül, 
s rokolyák harmatot söprő harangja villan, 
a pásztortáska homlokon legyint, ahogy 
elomlik lány s legény az izzószemű estben, 
tántorgó, dőre, ittas Hold szegélyén. 
Szabad gyepűkre dobrokol a ménes, 
égi honcsokok között 
zsarátot habaró, göthös gebe csattog táltossá, 
s szügyébe vágott fejére csurognak sörénynek 
bogáncssugaras ezüstcsillagok; 
...A vénekre izgága nyerítés havaz, 
s éj vizébe szentül megáldottan 
a ma: megfejtve álmod, csilló köveken.

Láz

az este köréd kondorodott, 
forróságodtól kicsattant a Hold, 
ahogyan bámult szinte kiesett 
bakacsinjából, de kapaszkodott 
a vén kujon, mert mégis: 
hogy nézne ki lent az udvaron 
tönkrezuhanva, karéjtalanul... 
s ahogy így, estbebugyoláltan 
suhantál erre-arra izzón, 
s égtél a gyötrő, gyönyörű lázban, 
senki-se-látta meseszép éjben 
suttogott lépted mesét a Földnek, 
ringta a mát, a holnapot, 
hajadra, bódult ámulatukban 
mind lecsurogtak a csillagok.