Kinde Annamária versei

Lélekház ostroma

Amint járt a világban,
valami házra vágyott,
hogy benne megtalálja
majd azt a biztonságot.

Amíg jött-ment kalandok
között csak válogatva,
hazavágyott, otthont
akart, ezt mindig tudta.

Valami házigazda,
valami gazdag senki,
valami gazdag ember
akarhatott csak lenni.

Miközben kint járt a világban tévedett,
pénztelen érdekes fiúkat keresett,
szerették őt, boldog mégsem lehetett.

Nagyon fiatalon kábítószert szedett,
hogy az majd a szabadsághoz vezet,
Szerezte, megitta és mind reménykedett.

S hogy mi lehet ez, egy nagy családi átok,
semmilyen szinten nem lelhet boldogságot?
Erre rá nem jöttek sosem a barátok.

Szülei úgy nevelték:
sok pénz kell, ezért bármit
hajlandó megcsinálni.

Gazdagnak lenni úgy kell:
dolgozni és a sok pénzt
tisztelni és imádni.

Utat keresett és közvetlen megoldást.
Munkát, elismerést, komoly támogatást.
Bedobva munkába, amit szerzett tudást.

Kiderült, tudását nincsen, aki értse.
Számukra nem érték, nem tudják, mit érne,
nekik ez nem fontos. Nem fizetnek érte.

Rosszul választott az ilyen mesterséggel.
Nem becsülik hozzáértését sem pénzzel.
Szakmák elismerését kezelik szeszéllyel.


Gyereket azért szült hát,
apja majdan fizessen:
fizessen neki érte
és ő gazdag lehessen.

Gazdag ember nejének
lenni, otthonban érték,
Felesége lett volna.
Irigyelje a szomszéd.

Megdöbbentő volt nagyon találkozni velük.
Keveredett egy régi hagyomány.
Amit a család tiszteletben tartott.
Mindenekelőtt. Mi volt nekik fontos?
A gyerekeikbe mit rögzítettek,
milyen szabályt? Hogy az érték,
a legfontosabb érték az a pénz?
Hogy a gazdagság az első?
S le is kell nézni bármit,
ami nem ilyen? S nem baj,
ha ebbe belehalnak?
Belepusztul a lelkük?
Boldogtalan lesz az életük?
Ez nem baj? Csak pénzük legyen?
Mert anélkül mit sem számítanak?
Fájdalmas az élet lehetőségétől
megfosztó, letiltó ilyen szabály.
S a boldogság nem fontos.
Csak a pénz fontos – mindegy, mi az ára.


Szegény emberhez hozzá
menni jó nagy bolondság.
Testvérét hát sajnálta
mind az egész rokonság.

Aki ezt választotta,
hetenként orvoshoz jár,
szeretne meggyógyulni
betegségéből most már.

Mert fontos a szerelem
volt neki egyszer régen.
Naiv reménykedőként
lépett be életébe.

A beleépült szabály
amint működni kezdett,
a boldogságot máris
egészen tönkretette.

Mert akiben vegyes lesz
két különféle érték,
azt majd a pokol várja:
eléggé nagy veszély még.

Mint törvény, amely belé
épült a tudatokba:
gazdagnak lenni ér csak
valamit, ez csak így van.

A boldogság nem számít,
pénz nélkül lehetetlen,
pénz nélkül nem is fontos,
s nem fontos azután sem.

Boldogok sem lehetnek,
mert a pénz diktál bennük.

Burjánzik, szétfolyik
értékük a pénz bennük.

Semmi más nem lehet,
igazán jó nekik.

Szörnyen megátkozottak.
Életük nem övék.

Szörnyen megátkozottak.
Kínlódhatnak hiába.

Harcolnak, életüket
megszerzik, mégis, hátha.


Pulykanövény

Mottó:
„Gizikém, mi ez a ronda állat?
Mi, ugye, ilyet nem eszünk?”


Rossz emlék: fuldokló gyerek,
allergiateszt, diéta, diéta.

Semmi kenyér és semmi csokoládé.
A kiszolgáltatottak hitének szigorúsága.

Tizennégy év után a baromfi húsos pultból
újra rám néz a pulyka.
Friss, kívánatos.
Olcsó, na pláne.
És egészséges.
Ezt olvashatni róla a hálón mindenütt.

Mondták pedig okos tanácsadók:
éhesen boltba menni nem szabad.
De hát
ki vásárolna jóllakottan?
Akkor nem is kell ennivaló.
Ez csak világos.

Rám néz a pulyka combja, az alsó.
Tiszta szűzies, szinte éteri.
A sárga hájat halmozó csirkénél
mindenesetre sokkal kívánatosabb.
Döntök:
hazaviszem.

A hűtő alsó polcára kerül.
Fölé meg joghurt, almás rétes ízű.
Kíváncsiak vagyunk.

Reggel, mint akit
megrágtak és kiköptek.

Nem volt pedig semmi különleges,
csupán vacsorafőzés,
tévé elé ájulás, szemüveg párna mellé.
Még rémálom sem,
mint gyakran mostanában.
A frontok jönnek-mennek
és felvételire készül a gyerek.

Rajzol, epézik, idegeskedik.
Vízbefőtt krumplit vacsorázik.
Hajnalban indul gyalogosan
a városba,
laza és értelmetlen iskolába.

Fogmosás, kávé tejjel és messenger.
Igaz, hogy írni nem tud, viszont jól menedzsel.
Hiába, nahát.

És mindeközben
Kemény István verseit olvasom.
És Varga Melindát, aki alakul.
Hiába, indulónak jót tesz a kötet.
Sőt. Pláne kettő.

A piros
lábasba éppen belefér a pulyka.
Mellé hagyma, murok, fehérgyökér.
De hol a habszedő?

Forintot számolok, benzint, távolságot,
számlázáson töröm a fejem
és arra gondolok, vajon a polgármester
kifizetné-e a repülőjegyemet, ha egyszer
meghívnának engem is majd Nicaraguába.

Kéne beléje egy kis zellergyökér is.

Még nem mosogatok.
A csörömpölés felverné az alvót.

A szöveget elküldöm újra.

Egy cikk fokhagyma, az kell még ide.
Na és szemes bors.

A jahús
postaládából kikeresem hozzá a képeket.

Hogy ezek ketten együtt,
fokhagyma és a zeller
mit tettek velem,
bőrömmel és kezemmel?
Illatorgia.
Nagyanyám simogatását idézi bizonyára.

Öltözni kellene.
Zuhanyozni.

Hajat festeni, mert a tükörből mostanában
valami szörnyűség néz vissza rám.
Vagy megőszülni végre,
tisztességben.

Ildi a December-dalt dicséri,
Tetszik neki az Anyaeltűnés is.
Mondom neki: épp pulykaverset írok.
Szmájlit pötyögtet.
Nevet, kávézni megy.
Telefonál.

A grízgaluskához nincs tojás.
Azt is venni kell.

Vegagyereket meggyőzni arról,
hogy a pulyka: növény.

És befejezni ezt a verset,
mire a csontról leválik a hús.

Mosogatni.

Leoltani lábas alatt a gázt.
Nem írni, nem olvasni verset.