Dobai Bálint versei

A poklok papja

Tárnák gyermeke, tisztaszemű, kúnfajta legény volt,
Felszíni vágyát kürtők ketrece zárta magába,
Csákányát támasztva alászállt csöndben a zsíros,
Drága magyar föld mélyén rejlő bányavilágba.

Földben a kő és kőben az érc és ércben az Isten
Nyílt meg előtte, s rózsafüzérként fonta be orrát,
Ám papi lelkében ha a szent hivatás kivirágzott,
Jöttek a zörgő csillék s vasporosan letarolták.

Már sok ezerszer gondolt pásztorosat, csodaszépet,
Gondolt jó miseborra, damaszt oltárterítőre,
Bárhol a Földön, hol még hívő emberek élnek,
Tömjénillatú kámzsás szent lett volna belőle.

Mégis, hogyha a bányaszagú, csapszékfia, bamba
Atyja-fiak közt volt vagy az aknapokolba ha nézett,
Prüszkölt kettőt, munkaruhába törölte imáját,
S káromkodva okádta a mocskot vagy fütyörészett.


Sztrájk!

Budapest jár a Nagykörúton!
Pirospozsgásan, kedvesen.
A középosztály szottyadt segge
megmozdul költségmentesen!

Alig félóra könnyű séta,
egészségügyi fejadag,
s a jókedv bent az irodában
beszélgetésekké dagad:

Ki hogyan ért be, mennyit sétált,
behozta tán a főnöke…
egy kicsi sztrájk még, s újra látszik
a középosztály köldöke.

Budapest jár a Nagykörúton!
Vár rá a munka, iskola.
Mi is induljunk, polgártársak,
időben érjünk... bárhova.

 

betonból talpfát öntenék

betonból talpfát öntenék
szerintem ötszáz pont elég
a sínt te hoznád édesem

ha nem állnék meg és te sem
egy hétre rá már vaskerék
dobogna rajta vad zenét

az egyre zúgó szembeszél
kavarná össze életünk
s a távolságunk messze tűnt