Farkas Wellmann Endre versei

Róma, kr. u. 37.

nem oldja szín se többé, ami szürke
se félelem, se megszokás
kutyák csaholnak s a rettenet
behálóz mindent – s e lét-imázs
úgy ég az arcokra mintha az istenek
vetítenék s e negatívot
magára veszi minden létező.
tiéd a hely, tiéd a város
kurvák és apostolok fészke
lángokat látok, s bennük ragyog
a nyomorultak torzult istenképe…

A városálmodó

mint platánokat a nyár végi villám
úgy járta át a legelső tekintet
pórusaim közt a szűk teret
melyet pókhálóval rég beszőtt a nincs
s benne a vágy volt az áldozat
sokszor egyenetlen rothadó
massza volt lelkemben
a vergődő arcok panoptikuma
de a magába hanyatló nyári délutánban
még felkínálta magát egy-egy képzet
egy teremtetlen világról
amelyet épp ezek az arcok laktak:
csoportképre összegyűlt tétovák
s a kép szélein patakba összefolyva
szemeikből a menekülő kékség
miközben óriási szárnyain a város
zuhanni kezdett a keselyű-torkú, híg alkonyatba.


Morfondír a folyóparton

Tiberis-parti éjszaka:
semmibe ringat át az emlék
súlyos sárga fények
zuhannak át a partokon
– valahova most hazamennék
rámutatnak arra, mi a lényeg
a súlyos, sárga fények
fölöttük ring a semmi
elfödi őket az ének

mit az igazságért tettél
kultusszá épül lassan
s a víztükrön az emlék
felhabzik, mint a szappan
– halak álma a régi Tiberisben
megfagy nincs a vanban

látod, ahogyan fenn az égen
csomagolják lassú kínhalálod
egy-két felismerésben
vissza kell találnod
a folyóparti vékony
sáros és nedves fűre
hazudható éjbe
hol nem kérdezik folyton
mire volt jó, császár?
s legyinthetsz lemondón…

s kilátszik a vízből két szép térdecskéje…
kilátszik a vízből, kilátszik Pál apostol
vértől lucskos, átázott sörénye

arcán egykedvű vigyor ül
mint azoknak, kik győzni jöttek –
ki bármily sodrásban istenül
s szavakat hagy itt a földnek

s fejed fölött leszakad
s lemossa arcodat
két fajtalankodó
felhőcafat
szemedbe hull a vágy
arcodba hull az Isten
s csendben maradsz
egyetlen apostol
egyedül a nincsben.

L. D. ajánlása

odaát a múltban, ott van az én hazám
hol mítoszokban éltünk mi, szerelmem
nem császárnak, de quirisnek is hitvány
ki veled osztozott azon a kegyelmen
s az embernek, mert annyi múltja van
annyi hazája, s elmúló szerelme

az embernek még annyi dolga van.

De amore

Szerelemről nincs mért szólni többé
mert Néró szerelme túl az álmokon
s Sabina testén, minden mámoron
megedződött és nem tartott örökké:

most Antiumban a bokrok zöldek újra
s az ágakon színes, apró lángok égnek
kilestem tegnap Aktét a ligetben
amint testét kínálta meztelen az égnek

köpenyén feküdt, pőre volt a melle
s mögötte ahogyan láttam az eget
melle bimbói mint apró ladikok
remegtek a sötét ciprusok felett

Akténak teste e hosszú, mély titok
halak siklása néma, langy vizekben
halálos násztánc, s lelkem partjai
próbálják meg tartani keretbe’.

Nálunk a palotában

anyám hírhedt eltevő volt
több mindent tett el
római tálba’
és Caligulát meg Claudiust
s tán apámat is
római földbe.