Az emberről szabadon

1.
Az emberek kipattannak
csak úgy a semmiből, nő kezük, lábuk,
büszkén mondják: az ÉN kezem, az ÉN lábam,
pedig korábban mindenük másvalaminek
volt a valamije és később, utánuk is
millió féle formát ölt majd
élve vagy élettelenül forogván
az anyagmozgás türelmes,
nem szűnő gomolyában.

2.
Az emberek kis kukacok, beágyazódva
a paneltömbökbe, heverve az ágyaikon,
konyhában, nappaliban araszolgatva,
szuperfontos teendőkbe lovallva magukat,
várva, hogy teljék ez a nap
és kezdődjön el egy másik.

Máskor meg adatok: munkaerő, munkaerő
átcsoportosítás, munkaerőhiány,
munkanélküliség
vagy pusztán erőtlenség.

Néhányan bebábozódnak és úgy maradnak,
mások nagy sokára kikelnek
és kiröppennek a halálba.

3.
Az emberek civilizációt építenek,
haladnak és okosodnak,
fejlődnek és kikupálódnak,
egyre könnyebben,
kényelmesebben élnek
és maguk körül
oly magasról tesznek mindenre,
hogy öröm nézni.

De egyre kevesebb időt
adnak egymásnak.
És megfeledkeznek arról,
hogy boldogok legyenek
úgy spontán, érdemtelenül.

4.
Az emberek eltűnnek sorra.
Van aki diszkréten, más nagy robajjal.
Némelyikükre felhívják a figyelmet:
„Hallottad, mi történt X-szel? ”
„Nem. Ezt most még nem tudom elhinni.”
Úgy hagynak itt, mint az iskolás gyermeket,
akiért nem jönnek többé a szülei.
Mint az utast, akivel tudatják,
hogy örökre törölték a járatot,
ami hazavihette volna.
Mint a kiáltót, aki egy kút fölé hajolva
várja az elnyelt visszhangot.
Észre sem veszik, hogy eltűntek.