Print this page

Borsodi L. László prózaversei

Téli kert

Angyaltérképpel szemedben végül a parton sétálsz. Emlék a nyári kert, a Szikla délen csak benned él, s a Nagy Találkozás, amelyre évekig vártál, elmaradt. Nem jutottál el a Nagy Tóhoz soha.
Így indulsz, magad mögött hagyva a tengert, a földet. Így indulsz, szemközt a téli kerttel. Mert most már tudod: legszebb a téli kert, s ha nem hajtana a szél, a fagy, a téli kertig sétálva érdemes, az odáig megtett úttal együtt egész. Bámulhatnád a nagy pelyheket, a hótól roskadt ágakat, a fehér kalapos, fehér ruhás szobrokat. Az útszéli padon immár örökre csókolja egymást egy szerelmes pár, és nem mozdul Szindbád pipafüstje. A szembejövőket nem láthatod. (Ha látnád, csendesen mosolyognának.) Ösvénnyé lett a sétány, és nem zavar meg semmi elágazás. Minden téged vár, ez már a téli kert. Se pad, se fák, a napnak csak árnyéka van, a szökőkútból a szökkenés. Sűrűn havaz a prózaversben. Minden, minden csupa hó. Végigfekszel a havon. 

Hogyan készüljünk a nyári kertbe?

A nyári kertbe délután menj, félhárom után, de mindenképp négy előtt, amikor még nem érnek össze nappali terveid az est felé mutató, hanyatló forróság ígéretével, amikor még nem kell arra gondolnod, mi lesz a kerttel, s mi lesz veled.
Ha a nyári kertbe készülsz, nem elég kinézned az ablakon. Állj ki a lépcsőre, ereszkedj le a lépcsősor közepéig! Alaposan tájékozódj: a felhők színét vizsgáld (ha van[nak]), a madarak repülését tanulmányozd (ha arra járnak, ha nem, azt)! Bőröddel érezd a levegőt, az illatokat, merre lendíti őket a szellő! Szél esetén visszakozz! Ha (ráadásul) apró esőcseppek közelgő vihart jeleznek, a nyári kertbe tervezett utadról (nevezhetjük látogatásnak is) mondj le! Méltóságteljesen. Nem káromkodhatsz, nem átkozódhatsz, hogy a Nagy Kirándulás elmarad! Köpködés kizárva!
Aki a nyári kertbe készül, legyen stílusa, tartása! Legyen karakteres! Az öltözködésben légy körültekintő: laza és fegyelmezett, elegáns és sportos! Az átmenetek árnyalataira figyelj! Úgy öltözz, mintha ott sok ismeretlennel találkoznál, s mivel te is idegen vagy számukra (az ismerősök, rokonok, barátok, szeretők jóindulatával ne számolj!), alaposan szemügyre veszik ruhádat, cipődet, az összhatást. Az összhatásért tégy meg mindent, de maradj természetes! Aki mesterkélt, aki túl sok sminket ken magára, aki magával viszi a ház szellemét, az otthon maradók emlékét, annak a kertben nincs helye. A nyári kertbe ugyanis egyedül kell menned. Akkor indulj el, ha magad vagy!
Ha a körülmények összjátéka és fegyelmezett hozzáállásod folytán rátalálnál, rájössz, hogy kegyelem, mert minden erőfeszítésed ellenére a nyári kert nem a te érdemed, de a nyári kert az egyetlen hely, amelynek határozottan értelme van.

A föld illata

Egyik délután felástad a kertet. Ragyogott az ásó nyoma a frissen vágott földdarabokon, s te leültél a padra pihenni. Meg akartam kérdezni, fáradt vagy-e, de inkább töltöttem egy pohár vizet. Két korty között váratlanul megszólaltál.
Mi lesz a kerttel, ha nem leszek, kérdezted, de én a kérdés és a hely közötti kontraszt miatt zavarba jöttem. Talán egy folt, lebegő hang. Talán egy darab ég. Miért nem felelsz, kérdezted. Mit mondjak, mondtam.
Ülünk egymás mellett az acélosodó csendben. Illatozik a föld.

Angyaltérkép

Tájékozódási képességed nem előny. Állunk a szakadó esőben: nem jön az erdőpásztor, a vadőr, nem járnak erre kirándulók. Az aljnövényzet sűrű, de a lombhullatók hűtlensége megtévesztő. A fenyők állandóságával pedig mit kezdjünk, ha egyre közelebb a délután? Gombát keresnék, virágot szednék, hogy felköszöntselek ebben a sárpuha örökkévalóságban, de a gombaszárak állásából mire következtess, a színek csupaszodó egyhangúságáról nem is beszélve. Így hervad ránk az alkonyat, mállik csuklyánk, kabátunk.
A fák törzsének rajzolata angyaltérkép lehetne, de te a motozó bogarak irányát kutatod, én magamat benned, és az erdő éjszakai hangja túl közel.

A Nagy Tó

„Verset írunk – ők fogják ceruzámat” (József Attila)

Pillanatnyi elbizonytalanodásomat ne értsd félre: a vonatot, a fülkét, amelyben együtt utazunk, nem én választottam, a véletlen vagy valamilyen nagyon jól kitervelt rend folytán ide szól a jegyem, s bár tekintetem a száguldó, árnyalatok nélküli táj és a bent félhomályának körvonalai között el-eltéved, fogódzókat keresve érzelmesnek tűnhet, gesztusaim tehetetlen vergődésnek, a nyitódó-csukódó fülkeajtó, a fel-lehúzott ablak, de még az újságárusok átmeneti ricsaja sem vezethet oda, hogy úgy szólaljak meg, ahogy te szeretnéd: hogy valami bizonyosat mondjak nagyapáimról, nagyanyáimról, apámról, anyámról és a Nagy Tóról, amellyel mindig kínozol, hogy merre van, milyen a környezete, milyenek a körülmények, nem is sejtve, hogy én most éppen feléje tartok, pontos helyrajzot készítek majd, felmérem a terepet, berendezkedem, ott fogok lakni, élni fogok, ha úgy tetszik, de erről te mit sem tudhatsz, hiszen a Nagy Tó nem a tiéd, nem lehet a tiéd soha, még a nevét sem ejted pontosan, nem sejted, mit jelent, mint ahogy azt sem, hogy nagyapáim, nagyanyáim, apám és anyám csak rólam szóltak, belőlük lettem, és általam váltak valakivé, de ezt hiába magyaráznám neked, mert együtt utazunk ugyan, ám a fülkét, a vonatot nem mi választottuk, hát nem vagyunk barátok, szeretők, távoli rokonok sem vagyunk, és a Nagy Tó, a Nagy Tó – amelynek a nevét következetesen kissé raccsolva, legalábbis pontatlanul ejted – nem közös.

A szikla, amelyet meg kell látnunk

Van egy szikla délen. „A Szikla”, ahogy a helyiek mondják. Azt terveztük, egyszer felkeressük. Azt ígérted, magaddal viszel. Az egész ország egyetlen tömb: fehér arcú, fehér a teste. „Bokrokkal, fákkal”, így mesélted. A tengerparttól, ahol kikötünk, mondtad, meredek utak visznek a csúcsra, sötét sikátorok a mélybe. „A szikla rémes”, ijesztgettél. „A sziklán angyalok élnek”, szabadkoztál. Nem tudom, mi végre.
„Mikor megyünk? Mikor látjuk meg a sziklát? A »Sziklát«, ahogy a helyiek mondják?”, kérdeztem türelmetlenül egy vasárnap délelőtt. Előbb nevet kell adnunk neki, magyaráztad, vallani arról, miért választjuk, és várni, várni kell. A türelmet gyakorolom, a várakozást tanulom. Ha kérdezlek, hol tartunk, nem mondasz semmit. Mintha nem lennél, mintha nem lenne.
Délen van egy szikla, a Szikla délen, amelyet meg kell látnunk. Megtörténhet, hosszú évek telnek el így, de egy napon ránk talál a név, és kimondhatjuk. Ha szerencsénk lesz, jó széllel útra kelhetünk, habár – a hírek szerint – eltűntek az angyalok, és pusztulnak a fák. Egy bizonyos: későre jár.

Parton

Hosszan kitartott hangokra gondol, a szív egyenletes dobbanásait figyeli. Ahogyan a tenger hullámai ritmikusan oda-vissza loccsannak. Homoknyomokat tapint, kavicsokat mozdít, kiszűri a víz tiszta zöldjét.
Tudja: a hallgatás évada következik. A tornyok árvaságát ismeri. Így távolodik kopáran-kéken. A tiltó mondatokat parton felejti.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány