Kinde Annamária versei

A vendég ló

A vendég ló maga megyen, 
Poroszkál völgyön és hegyen, 
Nem látta senki elleni: 
A vendég ló csak egyszeri. 

Szemed hiába dörzsölöd. 
Tudd meg: a vendég ló örök. 
Amikor te már nem leszel, 
Akkor is csillagot meszel. 

Patája döng parketteden, 
míg a szomszéd fel nem jelent. 
Mese nincs, be kell vallani: 
miből tudsz lovat tartani. 

Elmúlik ez is. Azután 
a vendég ló sétál Budán. 
Fejét rázza, mert nem hiszi, 
friss zabot kínálnak neki 

a polgár, és a mesterek, 
akiknek lelke fellebeg 
a Gellért-hegyre, s akkor ott 
csak úgy ömlesztik a zabot. 

Te magad nem vagy ott Budán, 
nem mégy a vendég ló után. 
Itt hunysz az íróasztalon, 
ha már a fáradság lenyom. 

Álmodod a vendég lovat, 
hogy szép fejével bólogat: 
bár eszméletlen elmehetsz, 
te már vendég ló sem lehetsz. 

Lehetsz még asztal, padlizsán, 
homály úgy este hét után. 
vízesés, rózsaszínű kő, 
május, havazás, rózsatő.
 
Várkisasszony

Gyermekként álmodtam a nyári várat.
Jázminból és rózsából volt a várfal,
árkában burjánzott az ördögcérna,
rég idő illatát lengette lonc.

Gesztenyék őrizték a nyári várat.
Búgott a lomb, akár a vadgalamb.
Ott virrasztottam, boldog várkisasszony,
híreket hozott egy-egy fuvallat.

Ébren vártam abban az éjszakában.
Hajnali léptem sem hallotta más.
Majd útra csábított a nyugtalanság.
A nyári várban ott maradt a lelkem.

Az éjszakámat ellopta a reggel.
Világos lett és minden érthetetlen.
Ott maradt életem a nyári várban.
Félek attól, hogy nem félhetsz helyettem.

 
December dal

A világnak végén, hol hatalmas sziklák
állnak dörögve, a költők megírják
a történetünket, hogy voltunk és féltünk,
és élni akartunk, bár sosem beszéltünk.

Csak éltünk itt ketten, a világra vártunk,
hogy fényt gyújt nekünk is majd szabad világunk,
a világnak végén, hol sötét az égbolt,
barátok lehettünk, de az is csak rég volt.

Még költők lehettünk, a világra várva
a gyertyafény mellett a hideg szobában.
A jövőre vártunk, hogy de jó is lenne.
Vad versenyt hozott és mi futottunk benne.

És elhittünk mindent, fizettük az árat
a drága és fényes szabad világnak,
és dolgoztunk pénzért, és már nem is éltünk,
már verset sem írtam, és nem is beszéltünk.

Csak nézed, hogy félek és látod, hogy fázom,
míg elharapózik a láng a világon.
Mind feléd rohannak a szűkülő csíkok,
a jóslat megőrjít, a falakra írod.

A világnak végén, egy kapu a falban.
Ott állunk előtte a tűzzivatarban.
A szemöldökünket már csípik a szikrák,
a kapu kitárul, a verset csak írják.