András Zoltán versei

Fekete bojtár

Sinka Istvánra emlékezve
 Feketül a bojtár
Kölesér mentibe,
kormos varjúfelhõk
kárognak felette.
Kifakuló szikes
felszítta a Napot,
közepibe a bú
öles fészket rakott.

Vándorol a falka,

évek csörgedeznek,
kórés szekerekkel
tova elzörögnek.
Göcsörtös ujjak közt
a gond gyönggyé válik,
csutka ceruzából
„viola sugárzik”.

 
Verõdik a lélek,
kigyúl, másszor ázik,
felfeszül a sorsra
húrja szakadtáig.
 
Lehamvadt az égrõl
kék csillag sugára,
fonnyadoz a Holdnak
nagy sárga virága.
Avasul a csend is
fosztott nyárfaágon,
hej, szakállas élet,
„bújj át a halálon”.
 
 ÖRÖK FORGATAG

Csillag
 
Porló porszem én,
ó, de nálad hatalmasabb.
Szikra, feszülõ értelem:
vallom, hogy vagyok s te vagy.
 
Lángoló palástban pörögsz,
Tejutat fényezel.
Ég királya vagy,
s nem tudod, hogy létezel