Borsodi L. László prózaversei

Buszozás helyett

Legyen egy délutáni séta! Nem gyalogolok, kifogásolod. Sétálunk, sétálhatnánk, pontosítok. Mondjuk: csütörtökön. Csütörtökön? Miért éppen csütörtökön, kérded. A sétának, folytatom, éppen csütörtökön van értelme: csütörtök délután az egyetlen tér és idő, amikor a sétának értelme van. Elválasztja a hét eleji fáradtságot a hétvégi unalomtól, a szürke házak, vörös házfalak egyértelműségét az erdők titkaitól, a kirándulók félmeztelenségétől.
Ez az álláspont látszólag megnyugtat, de aztán a házat említed: hogy el kellene jutnunk a házig, pontosan oda, ahol a ház van. A séta, mondom, nem számol házzal, mert elkezdődik, de nincsen vége. A séta folyosó bérházakban, kolostorokban, vidám utca házakkal, szobros terekkel, szökőkutakkal. A séta bokrokkal, fákkal övezett hosszú sétány egy-két paddal, ösvény az erdőn jó illatú virágokkal. Gombsor egy kabáton, futam a zongorán. Buszozás helyett elindulni egyedül.

Egy másik nyár

Délután van a nyári kertben. Rendezettek az ágyások, zölden virítanak a fák. Idén bő termés lesz: szépen nő itt paradicsom, uborka, saláta, hagyma, alma, meggy, körte, szilva.
Múlt héten a boltba ment, cukrot, szalicilt, celofánt, műanyag zacskókat vásárolt, csütörtökön kiolvasztotta a hűtőt, kitakarította a kamrát, pénteken a pincét, ma edényeket mos a konyhában, s közben megigazítja fejkendőjét egy másik nyárban Nagyanyám.

 

Varjak a kertben

Volt a ház, a lépcső, az udvar, majd a szilva-, a körtefa, később a kert, a kertben a bokrok, a meggyfa. Egy reggel a meggyfa varjakat virágzott. Repülni tanultak, visszaszálltak. Azóta ott tanyáznak, minden csupa varjúürülék. Tövist tékozolnak a bokrok, a fák csontosodnak, s a szűk ösvényt, mely a kertből az udvarra vinne, fonnyadó füvek takarják.
Egyik délután, lehet, koraeste, azt mondtad: ez így lesz mindig. Vélhetően ezt sejtettem én is. Te aztán elmentél a hegyre, egyszer még, tudom, visszanéztél. Évszázadok teltek el: nem járok a régi házba, nem megyek az udvarra, a fákhoz a kertbe. Csak a varjak repülnek szüntelen, fészküket készítik bennem. Költögetnek hajnalonta. 


Befonnak engem

Kezdetben volt a nagykapu, a főlépcső. A színes üvegablakokon sárgán, zölden, pirosan sütött be a nap. Kezdetben emberek jöttek felém, és én tudtam, merre kanyarodik a folyosó. Tudtam, merre van a félemelet, a padlásfeljáró, ismertem a pince süket sikátorait, a szembejövők arcát megismertem.
Ma a falakon átüt a szivárgás, mint seben a genny. Egyre alacsonyabb a mennyezet, naponta szűkülnek, körbefonnak a folyosók engem. A félemeletet és a padlásfeljárót befalazták, a galambok más szállást kerestek, és a baglyok, a baglyok a déli napsütésben hagyták el a homlokzatot. 
Nem tudom, ki zárt be engem ide, meddig kell itt ülnöm. Ha köszönök, a szembejövők csak vigyorognak, pofájukból agyar vicsorít rám. Azt mondják, ez a palota. Azt is mondják, ez a palota a legszebb a világon, de én még soha nem láttam. A nagykapu nem nagy, a főlépcső nem magas, a színes üvegablakokon átfúj a szél. S bár a déli épületszárnyból az angyal indult el felém, attól félek, rám talál.

 

A Nagy Találkozás

Attól tartok, néha attól rettegek, hogy egyszer – legyen egy esős délután –, de csak egyszer jössz velem szembe az utcán, a kihalt utcán, és én nem ismerlek meg. Nemhogy nem ismerlek meg, ez kevés: észre sem veszlek, nem kerülsz a látókörömbe, nem érintkezik a retinám a látványoddal, nem méltóztatik a szembogaram mozdulni, egy lepkeszárny rezdülésnyit jobbra, pontosan jobbra, esetleg balra moccanni, pedig te megteszel mindent, úgy is mondhatnám, mindent elkövetsz, hogy engem, a régi barátot, ismerőst, távoli rokont, jó családapát, az emberiség jótevőjét és tanítóját üdvözölj az üres utcán (ahol csak ketten vagyunk, egy lélek nem sok, annyi nem jár), teljes lényeddel azon vagy, hogy jelt adj, hogy létezel, hogy itt vagy, hogy hahó, hali, esetleg halihó, cső, pá, puszi. Tekinteteddel tekintetemet keresed, amely most ki tudja miért ki-tudja-hol, szempillád, pupillád, piercinged, tetkód csak rám összpontosít, már-már egymáshoz érkezünk, szinte érintjük egymás ruháját, érezzük egymás szuszogását, kezed mozdul is a zsebedben, hogy kivedd, és bizonytalanul ints, amíg még van, lehetne értelme, de látod, hogy most, most, most megyek el melletted, hogy a helyzet reménytelen, visszahozhatatlan, elvégeztetett, ámen.
Magadba roskadsz, és legyintesz, a Nagy Találkozás elmaradt, lelkesedésed enyhe anyázásba csap át, integetésedben csak a középső ujjad vesz részt, a földhöz vágott esernyő tompa puffanása pedig nem hallatszik a mennybe, és nem értem, nem tudom felfogni, hogy másnap, amikor rád köszönök, és stílusosan bókolok, miért nem szólsz, miért jár máshol a tekinteted, miért nem figyelsz, miért nem vagy odaadó, hogy lehetsz ennyire szórakozott, hát ez már mégiscsak felháborító!

 

A víz alatti szikla

Hűvös nyelvével a tenger nyalja így a sziklát, mint arcomat az éjszaka. Mély hangon hajók tülkölnek még valahol, de a város már csendes. A túlsó part feketén rejtőzködik, örök távolság marad.
Lassan emelkedik a víz, egyenletesen süllyed a föld. Szememben tört kagylók visszfénye himbálózik. Hal vagy halál közelít? Mindegy nekem. Még félrehajtom a hínárt, a szájamra tapadó csigát. Meglehet, túl kevés. Így áltatom magam. S ha elborít mindent a kékesszürke hab, reggelre mit sem tud a nyár. Nyugodtak majd a vizek, hullámok ragyognak, és nincs tovább. Nem látja senki a víz alatti sziklát, csak én. Vagy én se.

 

Kőbe zárt nyugalom

Aki ide belép, nem néz vissza. Kőbe zárt nyugalom földjén lépked, aki ide betér. A füvek zöldjén átüt a barna, fák törzsén a fekete. Virágok nőnek földből, föld alá. Pad ad megnyugvást annak, aki itt megpihen.
Az ösvényeken még int a nyár, de örök az ősz, és örök a tél. Szél fúj – égi zene, hogy jöjjenek szelíd tekintetű angyalok, megjuhászodott ördögök. Melléd ülnek, megölelnek. Jó fiúk! Bíznak benned, hogy érted a tréfát.