Gál Éva Emese versei

Születésnapomra

Nem én akartam hatvan éves lenni.
Az idő játszotta el életem,
mert nem óvott az elmúlástól semmi:
halk volt a vers, néma a szerelem.

Most sem érzem, hogy beleöregedtem
a hiányba, ami szertehasít,
de a végtelen megroppan felettem
és összekuszálja csillagait.

Már nem csak az számít, hogy miért éltem,
de az is: élt-e velem a világ,
vagy ide-oda tengődött az éden,
hogy lassan szerte sodorja magát?

Parányai vagyunk a mindenségnek.
A csillagban felrobban a halál,
az emberből csak kisétál az élet,
mintha rádermedne az, ami fáj.

 

Harmónia

Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.

Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj :
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.

Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod, mennyire szeretlek ?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne szabad az emlékezet.