Demeter Attila versei

Metamorfózis

Ha olykor 
bekerít a csend
és a homályból
óhatatlan
előbújnak a miértek
ne hibáztasd 
ártatlan álmaid

hisz tudod 
te mindent 
mindent megpróbáltál

ma még 
minden oldalról 
körülvesz 
az áthatolhatatlan
füst és hamu 
és nagyon – nagyon messze 
az alagút vége

de hiszem
hogy egy napon
kiszikkadt tekinteted
az égre emeled
s utat törnek benned
az időtlenség
rabul ejtett fényei 


Kiút

Ne álmodozz, 
ha semmid sincsen
hagyd, hogy 
az ösztönöd segítsen

ha nincs tovább, 
nézz fel az égre
ne higgyed soha azt, 
hogy vége

légy mindig 
kedves és megértő
bölcsen szelíd, 
sohasem sértő

az sem baj, hogyha 
nincs igazság,
és itt-ott 
burjánzik a gazság

hisz valaki 
rég figyel fentről 
s reád kacsint 
a végtelenből...


Tévhit

Ugye 
még mindig azt hiszed 
hogy azonos vagy 
régi önmagaddal 

pedig ősidők óta 
tudhatnád 
hogy nem léphetsz 
nem ugorhatsz be kétszer 
ugyanabba a folyóba — 

s ma már 
a folyó sem a régi...