Kuti Csongor versei

Valami  más

autók szaggatják ízeire az éjszakát
a rádióból mint konfetti
hullanak a hangok
pontos idő van
mindenkinek pontosan
az üveg cimkéjéről rám néz egy férfi
szépek a szárnyaim. fehérek.

emberek esznek embereket
és nincsen hiba benne
politikailag korrekt, vértelen
nem halsz meg:
fotononként húnynak ki
szemedben a fények
élet van és rothadás.

akarod hát, hogy szeresselek téged?

Törmelékek könyve

Tej

Tejúton, Tejúttalan utakon.
Ádám bácsi istállójában
a padolás ganéval átitatott deszkáin 
egyensúlyozva a réseken betörő
piciny, gonosz sötétségre tekintettel
csak a gőzölgő fehér sugárra figyelni
itt fény van, 
ég egy hatvanas körte
odakint egyetlen tömbből hasítva minden.

*

Az alufólia kupakot letépni
és meghúzni úgy, az üvegből,
direktbe, főtlenül, 
hogy két orcámon patakba gyűljön,
sugárútba, 
a Testvériség sugárútjába melyen
ott állok ím,
a bolt előtt kígyózó sorban:
kezemben a napi tejbonok.

*

Egy tál zsendice fölött
apám arcát nézem az elomló gőzben
s a zsíros esztena-béli népekét:
szájukból darabosan hull a beszéd.
Fiatal még és erős, mint kölyökkutyát penderít 
a szekérbe föl 
két ostorcsattintás között
s aztán hajrá, le a völgybe
meghúzódom sajtárok, dézsák mögött.

*

A kredenc csöndjében
csészékbe töltve 
alszik a tej 
én meg kilopózom éjjelente
s bögrémet a 
Tejút ködében 
csurig merítve
társul
melléjük teszem.


Olvashatatlan aláírás

12. Minden szó rólam szól
11. Tanulságod belőlem fakad
10. Megszűnsz létezni
9. Ha leteszed e köyvet
8. A szavakat én teremtettem
7. Téged e szavak
6. Önmagam fürkészem s te tenmagad
5. : A szövegben egymára bámulunk
4. Ketrecbe zárt majmok módjára
3. Ki a boldogabb
2. Felkészültél?

1. Most kezdődik az élet.


Hazámnak, rendületlenül

kell a karom, kell a hátam
amíg még bírja, a lábam
kell az izom, kell az ín
holott szétveti a kín

kell a bőröm: van rá krém
szesz, zselé, ragtapasz, gél
kell a korpa, míg van hajam
s hogyha elhull kell rá balzsam

kell a vérem: adakozok
üzlet a zsír, nem nagy titok
kellene a koleszterin
glutén, szénhidrát, nikotin

kell az eszem, kell, hogy vágjam
kell az ölem, kell a vágyam
kell a könnyem - kell, hogy hányjak
kell, hogy elmenjek bakának

kell az utolsó fityingem
s hitel, hogyha nincs már ingem
négyévente, hogy szavazzak
higgyem azt, amit meghagynak

eladható mindenható
kell a mondatokra béklyó:
használt élet, másodkézből,
cserélhető, alkudható.

Fado

mily nyugodt vagy, ó távoli tenger
mily törékeny habjaid csöndje
s a kék mellyel bevonod az eget

de ím lábaim előtt dühödten hull szét 
koszos, bűzölgő, szürke tajtékra 
a megszelidített végtelen

apró szigetek sodródnak messze
titkos vizeken zöld narancssárga
piros kék összekevert színeken

sózott hal, citrusok, aranyhomok
szívlüktetéshez igazodó
ismerős idegen ritmusok

kicsiny országim az ég tükrében
kietlen földön hontalan vagyok
szemeim hasztalan fúrom távol

lengedő csalárd délibáb-ködbe
a sziklákon örjöngve széttörő
hullámoknál tovább nem jutok

utoljára jövök minden este:
arcmásom az apállyal küldöm
és sohasem hoz választ a dagály

a kék, mellyel bevonod a tengert
s habjaid csöndje, mily törékenyek
vigyél el szerelmem: várnak rám messze.

A pincsikutya-fejű nő

A huszonnyolcas megallójában
állt egy pincsikutya-fejű nő 

nő volt, mert én írom a verset
és én férfiakra nem szoktam 
felfigyelni (noha háttal állt)

és egészen pincsikutya-feje volt
és csepegett az unalomtól

De az is lehet, 
hogy alapjában véve egy 
nőtestű pincsikutya volt

ami most csepegett
és gyönyörű volt
gyönyörű, amilyet még nem láttam

eddig életemben
ekkor úgy döntöttem 
szerelmes leszek

és megdöglök majd az epekedésben
rohantam hát nagy lobogó
nyelvvel

fölszürcsölgetni lábai körül
a formás kis cseppeket.

Emberészet

Vásárhelyen ma embereket vágtak
 - tiszteletüket küldik
a lelkes kövek – 
a dombokról lejövet
túlzsúfolt az erdő
nincs elég levegő,
lebensraum,
telek:
a Klastrom utcában elkaptak,
találomra, néhány öreget.

Az öregek veszélyesek,
ám nincs pótolhatatlan
ember
s a palántája szerény,
fegyelmezett.

Vásárhelyen holnap csonkolni fognak
megkurtítják, ki túl 
magasra mászott
s füstbe borította az eget,
elszaporodott az erdőn
a tájidegen ember,
a környéket gondozni,
szépíteni kell.

Noha tudott, hogy napból van szívük,
a Nap nélkül nincs élet,
hogy  a sötétség rettenet:

Mindenki öleljen át egy embert.

Audíció

Beatzenét hallgatunk a fiammal
régi lomok ezek
bakelitkorszak
tűsercegés helyett most vibráló pixelek
fekete-fehéren
fura kis emberek
nézem, ahogyan két
túlméretes fejhallgató között
arcán a zene szétterül
majd alápereg.

Arany, mit mások szívében kerestem.
Elmúlik - jól van így:
neki adom a perceket

***
Naptár

Január

a kurvák idén is kurválkodni fognak
és önzők maradnak a szentek 
a rendőrt se fogják megszeretni
ki szegénynek jött, szegényen fog menni

estéllvén meghalsz, reggelre
feltámadol, örülsz majd kívánod halálod 
hideg lész meleg lész valahogy elleszel
álmodnak meleg vackot keresel

Február

Vadak között fekszem a földön.
A bordákon, mint hárfán simít végig
és mellembe meríti kezeit a fagy
nem szabad mozdulni:
így nem vesznek észre.

Hamarosan megéheznek majd.

Március

Kerek barna melleiden
rubinvörös rózsák nyílnak
és kósza angyalok kóborolnak
fekete fürtjeid között.
Köldököd puha pihéiről
a játszi napsugarakat
hasztalan próbálom lecsókolni
zsibbad már a száj - 
hasad feszülő selymén
matató ujjam
ideges táncot jár:
pillangó tangó.

Április

Ápril (obligát vörös): nő müzlivel
alhasán fonnyadt szőlőszem
– nevezzük mazsolának –
magvak, csonthéjasok
a pihék közt pehely, corn-fake,
ez én vagyok:
nászunk végén fölcsippent,
magához vesz, ajkai közt, olvadón,
s a vaginából rámvillantja
mosolyát a kígyó:
önfeledten tavaszodunk.

Május
(Dylan Thomas emlékére)

Májusban a fiúk is megkívánnak engem
és csak nekem bontják hetyke
mellbimbó-rügyeiket a fák
fürödni megyünk meztelen az éjben
gyűrött, csatakos és forró
szerelmi csatában szétdúlt ágy a táj
Májusban az élet császárai vagyunk
és nem vehet erőt rajtunk
a szemtükrök mélyén meglapuló halál.

Június 

A söntésnek dőlve az élet
szerteguruló perceit egymáshoz
fűző alkohol (nevezzük sorsnak)
aktuális láncszemével matatva
mélyen a múzsa blúzába nézve

csodáljuk meg a fondorlatosan
csipkévé bonyolódó cérnaszál
labirintusát: szabadítsuk ki
a labirintusba zárt lányt!

Július

Mélyen a múzsa blúzába nézve
tanulmányozzuk a hús melegét
a pihék dekadenciáját
figyeljük meg a csontokban alvó űrt.

Vegyük szemügyre a lány mögött
ásító ürességet: a karcos
bártűkörben egy másik világ sír,
örül, pörögve önmaga körül
egy képzelt mindenség bűvöletében.

Augusztus

Álmomban égett az erdő
kandiscukorból voltak a fák
megolvadt minden és forró volt minden
táncolni indultunk
nyakunkban gyöngyök, aranypénzek

álmomban gyöngyhalász voltam
kagylók rejtekét kutattam a mélyben
olykor nagy fehér hajók jöttek 
a nyugati széllel: gyöngyeim
csillogó kincsekre cseréltem

álmomban vajda voltam
ládámban Egyiptom kincsei, 
nyakamban gyöngyök, aranypénzek, 
egy szakajtó purdé a szekérderékben
s köröttünk a lángoló erdő:

Nőül vettelek az oroszlán jegyében.

Szeptember

fény hull
kövér cseppekben a plafonra
árnyak követik imbolyogva
gyűrűző visszfényét
amint lecsorog a falakra
(feszülő kígyóbőr a tapéta)
majd a sötétség határára érve
újra összegyűl a középpontban:
az asztalon heverő fehér,
új kenyérbe döfött
gyertyacsonkra.
Olvadt viasztból van a csend
ujjamat megmártva
fölkenem homlokomra.

Október

Mintha csak bennem léteznél,
magamba zártalak.
Mint barlang titkos csendjét
és föld a belehasított sírokat.
Magamba zártalak,
s magam köréd. Kettős börtön:
végtelen űr és csillagrács sorok.
Köztük lelkem kiverten,
vak pillangóként csapong.

November
(kilenc falevél)

Az ajtókat zárd be gondosan.
Az éj leple alatt kerted körül
kujtorog a tél.
Az udvart söpörd fel.
Ne keveredjék majd mocsokkal 
az áldozati vér.
Gyűjts kilenc tarka falevelet
lelkednek ők adnak rejteket,
ha támadna a dér.
Tüzet tégy, s óvd szelíd kezekkel,
a szíved majd vigyázom én.

December

kurvák ólálkodnak fekete tereken 
odafent faragott szentek                          
kegyükért esend alant egy senki
rendőrök jönnek, nem jó itt lenni

álmomnak meleg vackot hasztalan
keresek: holnapra tévedés   
leszek és dráma, hogy te nem --
ünnep dúl és tort ül majd a szeretet


Szobafestő
A szobafestő álma 

A szobafestő a vödörhöz lépett 
fura árnyalatai vegyültek benne a kéknek 
tóval tenger, Tirrénnel Jón, balsorssal végzet, 
s mert szomorú volt, mártott 
majd jól odakent pemzlijével az égnek. 

Egy felhőről még csöpögött épp 
- én újságpapírt teregettem a 
Vörösmarty térre - nevetve jöttél, 
hajadban kék, gyöngyszemnyi 
pacák füzére fénylett.

A szobafestő és az Ígéret Földje

Nagy dolgok jöttek, ehhez nem fért kétség,
reggel óta matatott benne egy érzés
s most, midőn a plafont kente
szörnyű világosságra gyúladt benne
- mily szokatlan - egy gondolat:
Mózes, rivallt fülébe az Úr,
vezesd tenmagad a kiválasztott népet!

Letette a rollnit, körbenézett,
gyorsan kiválasztotta magának a Népet
- az ember gyorsan beletanul -
s indultak, míg nem alkonyul:
a távolban Ígéret Földje fénylett.

Fénylett, mert esett, s útuk
az eső mindvégig elkísérte,
hogyaza, szólt valami vízbe lépve
ám ezután a tócsák szétváltak előtte.
(Festő volt, nem csinált kázust belőle.)

Csesszétek, mondta később,
mert egyszerű ember volt,
s hirtelen eszmélt:
törvény kell a Népnek.

Ígéret, a szőke pultoslány
rámosolygott a Népre
kóla, sültkrumpli, kérdezte
szemében különös fénnyel
Mózes biccentett: ma hős volt:
extra kecsappal kérte.

Az igazi szobafestő

Trebitsch rokonság volt
ez már a szemén is látszott
ahogyan bűvölte cigiszünetekben
a hallgatóságot
az elcseszett nemzedéket kinek
apja, nagyapja, déde
legfönnebb egy lágerig, ha jutott
vagy ordas lövészárkok mélye
nyelte el - oly hasztalan halál
mely jelentéktelenné teszi a létet -
nem is látszik onnan Pest,
a híres kocsmák, Indokína, Páris
de még az óceán sem
az Óperenciális
vagy hogy hívják melyet
oly sokszor szelt át Trebitsch,
a rettenthetetlen...

Kék szegélyt festettek aznap
óceánkéket, mélyet
s az ecsetvonások egy titkos
hullámot kísértek
mely hátán útra kelt
sok sovány, tetves, meggyötört ős
ki bárkán, ki tutajon,
ki egy szál deszkán evezve
boldog, szabad álmok vizén


A szobafestő félrelép

Elmatatott kicsit, élveteg,
mintegy oda sem nézve,
hadd találjanak ujjai
önmaguktól révbe.

Igényesen válogatott:
illik meglett férfinépnek
s egy brazil fazon volt,
mit végül kipecézett.

Úgy maradt még, réveteg,
míg élményt gyúrt a képzelet
abból, mit érezni vélt
és a pultos rá nem dörrent:

helyben lesz, vagy elvitelre?
Észnél kell lenni, mormolta
majd fizetett: a hűség-
pontokat is kérte.


Háromkirályok
                  

Vonatra várnak, semmi egyébre
harminc felett kevesebb a dráma
a szobafestő kérges tenyerébe
néz, lassan ökölbe zárja

Idegenné lett hely az állomás
s fényes gönceivel a város
tehetségtelen költő-látomás.
Egy felcicomázott lárva.

Csudát nem láttak hisz csuda nincsen
s a remény a hitetlenek teje
ülnek csöndben szemben az idővel
elmúlt szép szavakkal tele.

A hidegburkoló már alszik is
s lehajlik az épületasztalos
feje: álmukban tán otthon járnak
("gyorsvonat indul Nagyvárad fele")

Szereti őket, ez jut eszébe:
"én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király"

markában ott lapul egy csillag.


Forrdalamas (a szobafestő forradalma)

Forradalom volt, ihaj!
Forrt, buzgott, kitüremlett
földhöz csapta azonmód
a festékes vedret - s még
bele is rúgott (de képébe
fröccsent: restellte, hát
úgy tett mint ki nagyot tüsszent.)

Ám nem voltak véletlenek.
Ártatlanok voltak, kik mindig,
ahogy rendesen, a rövidebbet húzták
- ettől megy előre
minden rendes ország -
s a szobafestő most
a Corvin közbe ment.

Ágyút öntött ott 
(székelyföldi mi mást 
öntött volna) lámpavasból,
mert harang épp nem akadt
s ágyúival sok
idegen vért kiontott -
szörnyűképpen szolgát neki a szerencse.

Ám szerencse sem volt.
Áldozatok voltak, a szabadságnak
ára van - a rabságnak még nagyobb
hát öklelődztek 
míg öklelődztek
s ki tehette, hazament legott.

És most, midőn unokáit kajálni
viszi a gyorsétkezőbe
fénylő szemekkel mesél
a szabad világ hőse:
hajdanvolt zord korok
hideglelős nagy csaták

mikor nagyapátok egyetlen
kardcsapással hasított ketté
muszkát, oláhot, törököt, labancot
és ölre ment
íjjal, kalasnyikovval, puszta ököllel
fél kézzel elbánt a megvadult ökörrel

De mennyivel nehezebb munkába menni
minden áldott reggel
gyereket nevelni
fát ültetni
ölelni szeretni
meghalni minden este
föltámadni reggel
ölre menni egy egész élettel
nem csak egy tankkal 
– mintha értelme lenne