B.Tomos Hajnal versei

Puzzle

én-arcomat
egy kifakult papiron

volt-szavamat régen
becsukott könyvben

ébresztem hangomat
idő-visszajátszásban

és egyszerre mindet
összerakva: lét-puzzle

lépteim jegyzem
(távolodó visszhangok
versbe hullása)

Utó(lagos)szavak

Elmentél. Immár
ólom-szabadság
temet,

nem föld-mélybe,
gödörbe,
de óceán-mosta
idegenbe.

Hang nem kap utánad,
lépted bűnére
ki vetne először követ?

De tudd:
minden elmetszett gyökér vére
majd belőled hull.

A partitúra vétke

Elmondani magadat,
mint egyszeri történetet,
melyben lényed az alany,
szerepébe, mint gazdatestbe
bújt szinész,
ki a hang durva partitúráján
szórja szét
a benned lefutott időt –

anyag formáira
utalt titkok
pőresége lenne,
akárha sztetoszkóppal
hallgatnád ki
a liliom kelyhében
suttogó nedveket.

A porszem kényszere

Mert irni kell
az esti rosszullétről,
a volt és lesz közti
ernyedt gyűrődésről,
nap romjain tétovázva,
arról,hogy kiből
s milyenné váltam-
amig arcot,formát
kerestem a mának,
köröttem százan ástak
lyukat a hiánynak,
ezért kell leirni
fájást és betűt,
még ha rejteném is
kazalba a tűt,
homok – kupacba
a bolhányi jelt
annak, ki valaha
mégis rátalálna.
Irnom kell
arról is ha éppen
semmihez sincs kedvem
és nem hiányzik
senkinek a tervem,
rakni kell egymásra
számolatlan követ,
egyetemesben
testszinű porszemet,
mintha részt vállalnék
a teljesség-toronyban,
előlegként
a majdani koromra,
s ha elalszik is egyszer
a porc meg az agy,
a percből egy sor
igy talán megmarad.