Kenéz Ferenc versei

A lisztvilág

Házunkkal szemben a Pityegő-malom,
S a reszketőfényű nyárfasor.
A liszt szitál gyermekkoromra,
S én kéklek, villámlok legalól.
Fújom a lisztet, nagy pofával,
Fúvom az égbe, fúvom a mennybe,
Ahogy csak a szívem bírja, 
Fúvom a lisztet szét az egekbe,
Nem e világ kell, nem kenyérvilág,
Zsákos gazdák meg ne lássák
Mit rejtek s mint rejtekezem
Távolabb s távolabb egyre,
A liszt-világon átosonva,
Messzelátót szorítva szívemre.

(In: Angyalszőr, Littera Nova Kiadó, 2004) 

Valamilyen földrészek

A bálna maga sem tudta
valószínűleg
hogy került ide.

Feküdt elnyúlva a földön
a házak között
és nagyokat szusszantott
néha.

Akárhogy is nézem:
volt valami ocsmány a
jelenlétében
de volt valami fenséges
is.

A villanydíj-beszedő
és a postás
még oda is léptek

s mintha csak egy
közönséges
disznó feküdne a földön

meglapogatták a hátát
a füle tövét.

Hogy a bálna itt van
engem
eléggé meglepetésszerűen
ért a hír.

Ha egészen röviden
akarnám magamat kifejezni
azt mondanám:

nem éreztem magam eléggé
felkészülve.

Nem volt mit tennem.

Sietve megcsókoltam
a feleségemet megöleltem
gyermekeimet –

az egész jelenetben
volt valami elképesztő
és nevetséges

s beszálltam gyorsan
a bálna hasába.

Mennyi idő
telt el azóta –
nem tudhatom.

Merre milyen
földrészek vizein úszkálunk
azóta –
nem tudhatom.

Persze
történhetett rosszabbul is
a dolog:

fekszik a bálna
azóta is
gyomrában velem

a házunk előtt
a porban.

(In: Egyszercsak, Kriterion Könyvkiadó, 1986)

Ott mintha

Egy bomba ül
velem szemben
a cukrászda asztalánál.

Nem együtt jöttünk.
Nincs semmi közünk egymáshoz.
Egyáltalán: hogy is gondolhat 
valaki ilyesmire?

Mindenesetre
az emberek eléggé furcsán
néznek reám.

Ott valakik
mintha elfordultak volna.
Ott valakik
mintha összesúgtak volna.
Ott valakik 
mintha fizettek volna.

Pedig nem történt semmi
különös.

A bomba belépett.
Megkérdezte: szabad-e a hely?
Azt mondtam: szabad.

Hát így élünk.

(In: Egyszercsak, Kriterion Könyvkiadó, 1986)


Ha mindenki csak trombitával léphetne… 

Ha mindenki csak trombitával léphetne ki 
az utcára, bárhova menne,
ha az utcán mindenki csak trombitával
járhatna-kelhetne, bizonyára
nagyon furcsa lenne. A világ
sok tekintetben bonyolultabb lenne.
Hiszen képzeljük csak el a trombitával
telitömött autóbuszokat, vonatokat.
Persze, a világ sok tekintetben
egyszerűbb is lenne, ha mindenki csak
trombitával járna-kelne.
„Fújjon csak bele, hallám, hogy szól!”
– szólhatnának a rendfenntartó közegek
egy-egy ellenőrzéskor.
Egyszerűbb és bonyolultabb lenne.
De legfőképpen, persze, furcsa lenne. 
Mint ahogy az is nagyon furcsa nekem,
hogy mostanság nem látni senkinél,
de még a kirakatban se, 
sehol egy trombitát.

(In: A szabadulóművész, Zrínyi Kiadó, 1995)

Első budapesti vers 

Hát nem édes?
Nézzétek, kedveseim,
nézzétek, hogy tartja,
milyen hősiesen tartja
fölemelt jobb kezében azt a
tiszta-rongy zászlót, nézzétek
azt a végső kétségbeesést és
azt az elszántságot, azt a tiszta,
hófehér homlokot, amelyik,
hogy úgy mondjam, fejjel nekimegy
a falnak, azt a szétlibbenő kabátot,
a megfeszülő inget a kabát alatt,
azt a helyes kis tartást, ahogyan 
szinte már elbukik, de azért mégsem,
vettem belőle a fogorvos úréknak is,
meg egy illetőnek az adóhivatalból,
hiába, itt is, ott is, le vagyok kötelezve,
nagyon jól megáll a kandallópárkányon,
vagy a zongora tetején, úgy, ahogy
tartja ott azt a tiszta-rongy zászlót,
nagyon helyes kis dolog,
csak tudja, ne kellene egyfolytában,
mert hol ide teszem, hol oda teszem,
ne kellene egyfolytában a 
zongora tetejéről, a kandalló párkányáról
egyfolytában törülgetni a vért utána.

(In: A szabadulóművész,  Zrínyi Kiadó, 1995)


Tizenharmadik budapesti vers

Legfölül egy kislány trombitál.
Alatta a kötözködő Pálinkás Józsi bácsi.
Alatta a kövér szakácsné fehér köpenyben.
Alatta Zizike karbatett kézzel.
Alatta a hétrét görnyedő kéményseprő.
Alatta törökülésben a kártya-spekuláns.
Alatta a Szegényeket Támogató Alap tisztviselője.
Alatta kék egyenruhában a villamoskalauz.
Alatta a hat nyelvet beszélő tanár.
Alatta a kövér katonatiszt, sapka nélkül.
Alatta a lakatosmester kis ládikával.
Alatta a sárgafülű lapszerkesztő.
Alatta a görögdinnyés kiguvadt szemmel.
Legalul én, lélegzetvisszafojtva.
Semmit nem tehetek. Kétségbeesetten tartom őket
a ceruzám hegyén.