Nagy Attila versei

Ó, Európa! 

Es ist alles eitel. (Andreas Gryphius)

Te Magasságos, te Mélységes,
Ki sohasem egyenes vonalban vonuló
Teremtő Lélek és Mindenható!
Most, amikor minden rothad,
Naponként pusztul és áru tárgya,
Eléd borulok, mint csalódott szerzetes
A cella kövére…

Önmagába rendül, aki ébred,
És tátogni kezd a Hang:
Kicsorbult a beomlott szájak
Szilánkjain.
Eléd borulok hát, Isten, Istenem:
Behúzott evezőkkel bukik le a Nap
A nagy sodrású bánat szakadékain.

Degenyeg csillagból szűkölés süvít, és
Szétlőtten, koponyák s végtagok.
Agymosott barmok vihogják körül
Az értékek halandó hordozóit.
Emberi harag cinikus napjai ezek, Uram… 
S  nem várok azokra én sem, 
Akikre Kavafisz!

Előhang

Idézlek feltétlen gyermekkorom
Ha szállt is meg később hamu meg korom
A mosoly a vigyor ha komikussá tett
Emberivé mégis s ha megvetett nem lett
Mindaz ami néhányunké és sokunké volt
Némán csüng a tábla bennem mert bezárt a bolt
 

A bolt bezárt és kialudt a lámpa
Megfontolt szavak telepedtek szájra
S mellkasomra higgadt őszutói sajgás
Színterek tűntek el és velük a zajgás
Kapar a torok is veszítésre állna
Szereplőd – de színes madár száll az ágra

 
12.
 

Búgócsigáról álmodok
Bolygóként pörgő színes világról
Anyám a másik kisebbik szobában
Naftalinos ruhákat rámol
 
Énekel amit ritkán szokott
S mint Móricz anyja felnevet
Söpri az ősz ott kint a tájat
Nyár maradékát sok lehullt levelet

Hason fekve a szőnyegen
Bámulom színesen pörgő világom
Majd belealszom abba hogy nincsen
Hogy álmomban ezt is kivárom