Nagy Attila versei

Dies irae, Kolozsvár

             E.-nek

Gyere  a Mátyás-ba velem,
Ahol Anyámért imádkoztam,
Akit éppen evett a rák.
Hulljunk térdre egymás előtt is,
S hallgassunk addig – meddig?.. – ,
Míg a félhomályon át,

Istennek Egyetlen angyala
Meg nem érinti a vállad,
S ujját ajkadra nem teszi –
Ami annyira nehéz most nekem,
Általad – csak képzelem? –
Könnyű lesz neki.

Istennek haragját levetkőzve,
Közénk térdel, és talán
Megáld a kristályarcú Lény.
Bánat csorog az arcról,
De ujjainkat összefonva,
Egymáshoz emel ama Fény.

Balázs, 1996. április 19.

Ma éppen húszéves lennél, Kisfiam.
Egy napot sem éltél s azt is szilvakéken – 
Ma sem tudom,  mi tartott féken,
Hogy szét ne verjem az inkubátort,
Amelyben, mint parton a hal – 
Nem lévén más az intenzíven,
Előttem,  bennem haldokoltál…

Nem volt esélyed itt a Földön, Kisfiam.
Míg Anyád vére keringett át,
A nem gyanított szívhibád
Elfedte előlünk az echográfon 
A pozíció, amelybe elforogtál
S a nekünk üzenő élénk mosolyod…
Testben a test voltál. Eljövendő. Álom.

Ha életről van szó, Kisfiam:
Nem földiek a paraméterek…
Nem ismertem fel: hiába rohangálok
Bemérni szíved adatait – 
És hiába dobtam le magamról az inget
S szorítottalak szívem rendetlen ritmusára…
Szomorú arcok viharát űzi messze

Azóta is a kéklő pára…