Hadnagy József versei

Az én apám sok ember 

Az én apám sok ember egymagában:
Ahány gyermek, annyi ember az ember,
szokta mondani, sok-sok csepp a tenger,
sok ága van az életképes fának.
 
Nem csak mondta, tette is, amit mondott.
Zúgott, morajlott – egy egész óceánt
kitett a sok hangos fiú és leány,
fény, szél, madarak osztoztak a lombon,

 mely mostanra árnyék Európán,
határokon hajolnak át az ágak,
gyümölcsükből szed angol, német, osztrák,
alig van élete otthon a fának,
és előbb-utóbb a kötés megszakad –
a sok emberből hírmondó sem marad...  


Édesapám édenkertje

Édesapám nagy álmodozó volt,
nem találta helyét sehol,
fogta hát magát, pálcáját, kalapját,
és egy álomvilágba vándorolt,
ahol a felnőttek, rend és rang szerint,
vonulnak az elismerő és feddő 
tekintetek kockakövein, 
és a gyermekek is, kicsik és nagyok,
de főleg a legnagyobb; szüleik
koszorúját fonogató angyalok.   

Kalapja vaskarimás ég volt,
most bárányfelhős-nevetős,
majd borult: ilyenkor
magas, fényes homloka árkaiban 
felhő gomolygott, 
rosszkedvű viharral terhes…

Ha rosszak voltunk, 
azonnal villámlott, 
majd dörgött egyet, 
és ha ez sem döntötte halomba
engedetlenségünk homokbástyáit, 
tűzeső zúdult reánk: a pálca.

Gyorsabban zöldültünk ki, mint a fű
tavasszal, és gyümölcsöt is
szorgosabban teremtünk, mint a nyár,
vagy az ősz, sőt, állítom, csoda történt: 
a kert, az udvar dús édenné változott egy
darabig, manna termett még a kerítésen is…

Nem nagyon ízlett, 
mint ahogy Ádámnak s Évának sem
volt ínyére a kerítés − képzelőerőnk
valamennyi tekervénye kígyóvá változott;
vártuk, lestük, mit tippel, hogyan 
szökhetünk meg édesapám édenkertjéből…


Látomás az Alpokban

Voltam az Alpokban,
és a hókristályos ragyogásban
láttam a sast elrugaszkodni
a szikláról. Hatalmas,
félelmetes a szárnya.
 
Magasan szálló halál árnya.
 
Éles karmai még ártatlanok:
mint porzó havat hullattak
elém történelmet,
pillanatot és jeges
sziklapárkányon
síró-rívó csecsemőt,
véresre tépett
jelképfoszlányok
röpködtek
sírba tűnt családok,
nemzetségek, törzsek,
híres és névtelen
keresztjein,
kövein,
kopjafáin…

Könnytelenül zokogtam
a Kárpátok és Alföldek
megszületetlenül
is halálra ítélt unokáin,
és zilált szénaboglyához
hasonló jelen-nyakkendősen,
jövőbe hajtott kusza fejjel
arra gondoltam,
hogy védett madár a sas −
 
sajnos, az is,
amelyik látomásomban megjelent,
 
és mi lesz holnap,
ha karmai megerősödnek
s félelmeim sziklafészkéről
elrugaszkodva megragadják
és a csúcsok, völgyek,
várak, kastélyok,
üres templomok,
Holdra, Marsa repülő vasak,
drótok, ágytól ágyig futó
sugárutak káprázatában
sütkérező Alpokat
a Kárpátok törékeny
gerincére dobják…

 

A közömbösség büntetése

(Félnótás parafrázis*)

Dante Alighieri mester
azt mondta egyszer,
hogy a pokol
legforróbb bugyra,
jó férősre fújva,
azoknak van fenntartva,
akik nagy erkölcsi
válságok idején
közömbösek,
különösen, ha fiatalok,
hiszen ők kívánják legjobban
a földi mennyországot,
a jövőt…
Az öregek jöhetnek, mehetnek,
halhatnak kereszthalált
is akár,
a közömbösségre nincs bocsánat,
csak a pokol, 
csak a legforróbb
tűzhalál...


*Ad notam: „The hottest places in hell are reserved for those who, in times of great moral crisis, maintain their neutrality.” * A legforróbb helyek/ bugyrok a pokolban azoknak vannak fenntartva, akik nagy erkölcsi válságok idején közömbösek maradnak. (Dante Alighieri)