B.Tomos Hajnal versei

VARIÁCIÓ EGY ARS POETICARA
(Nichita Stănescut parafrazálva)

Véréig bontani a létvalót
s feloldódni benne,
mint óceán-szerelemben,
mikor nem tudni már,
hol fejeződik be a férfi
s kezdődik el a nő árama -
aztán már nem
egy körülhatárolt formában 
élni tovább, 
csak fényvegyületekben:
mondjuk a szurokból szabadult
léptek röptében,
egy Bach-fúga lélegzetében,
vagy az épp megszülető perc
rettenet-örömében –

belakhatod igy folyamatosan
omló-sarjadó városait,
járhatod utcáit,
mint lávaként kigyózó áramköröket, 
melyek piszokallergiát, szóhűséget 
és tükörkép előtti megtorpanást 
csempésznek szellemedbe,
hogy eggyé lehess vele
s benne az archiv posztulátummal :
önmagad igazának súlyával.

ÖRÖKRE BEFEJEZETLEN

Félszeg és képlékeny vagyok,
mint szándékosan abbahagyott szobor,
melyről tudva tudja alkotója,
hogy soha nem lesz tökéletes.

Rámragaszt ma is valamit a Mester,
holnap behorpaszt, sebet váj testemben,
megvon egy árkot, mélyiti tekintetem :
önmagam igy sohasem lehetek.

Széz kérdés bomlasztja lényegem
s minden nap súlyosbit egy válasz,
meztelen vagyok mégis, akár az igazság
szemérmét bárhogy is takarnád.

Láttam fát, melynek gyümölcse
lehullott már zölden,
de újra és újra virágzott :
génjében élt küldetése.

SELEJTÁRU

Próbáltak fejtetőre állitani,
hogy agyamra menjen a sok
hajóroncs feladott reménye,
a palackposták idejétmúlt üzenete,
hogy rozsdás levelekként boritsanak el
a lakatlan szigetek -
de nem találtak rajtam jelmagyarázatot.
Nem mutatta testemen fekete nyil
a lenn meg a fenn irányát,
nem óvott rágalmak jégesői ellen
a nyitott esernyő
s törékenységemet sem jelezte
üres pohár.
Az emberiség hangya-bazárjában
igy minősülhettem eladhatatlanná:
selejtáruvá -
akár a temetők csendje,
melyet már nem birhat szóra senki.