Balázs Tibor versei

H á r o m   k í v á n s á g

(András Fiamnak küldöm, 2013-ba)

-Fáraó, adj nekem vizet,
kitikkadok, úgy tűz a Nap,
egy korty vizet, csak inni adj,
valamely Isten megfizet,
avagy örökkön élni hagy.

-Adok, te kis hamis, adok,
vizet is kapsz, életet is,
csak ne rinyálj, csak ne zsarolj,
ne zsarolj: „sok a gyermeked”,
több itt a kő, több, szanaszét
kövekbe botlik meztelen
lábam ezen a szent helyen,
ahol áll majd a Piramis,
hordd a követ, te kis hamis!

-Királynőm, adj nekem vizet,
elszáradok, tűz rám a Nap,
csupromba csak egy korty vizet,
Egy Igaz Isten megfizet,
vagy örökébe befogad.

-Adok, te kedves jómadár,
neked a víz, a víz kijár,
csak ne könyörgj és ne zsarolj:
szomjúhozik négy gyermeked,
szomjúhozik négy gyermekem,
phán-tász-má-go-ri-á a neve
a kórnak, csodadoktorok
vájkálnak majd bele, bele,
nékem, lásd, több az ellenem,
az ellenem trónomra tör,
kardod forgasd és záporozd
a nyilakat, s ménköves esőt
szórj szét, mert te is láthatod,
imbolyog trónom és remeg
a  korona szent fejemen,
véred is add, kell az nekem,
glória kell, és félsz legyen!

-Gyermekem, adj nekem vizet,
három éve nem láttalak,
már úgy kereslek, mint a vak,
ujjbegyemmel kereslek én
Téged, a kövek szegletén,
homokban vérző köveken,
hol a Fáraó megpihen.

Te bújkálsz trónusa mögött,
Királynőnk gyakorol kegyet,
ha kijöhetsz, s megmutatod:
ujjammal érintem sebed. 

Isteni helyen, ott lehetsz!
Három éve, hogy tart e hecc,
Téged, hogy ne érintselek
(én Krisztusom, köpönyeged…),
szemmel, hogy ne is lássalak,
látomásomra fussa csak,
analitikus veszi meg,
és ne foghassam meg kezed,
távol légy, mint e költemény,
távolabb, mint az égiek.

Dudus Fiam, láttam veled,
bejártunk sok-sok piramist,
lebegtünk Ég és Föld között,
emelgettük a köveket,
megemeltük Isten helyett,
de most adj nékem, adj vizet,
Égbe vittük a piramist,
mi vittük azt az Égbe fel,
kettőnk közös erejivel,
három éve, hogy lezuhant,
csak kőhalom, emitt, alant,
s most cipelem a köveket,
fáraónknak , az Úr helyett.

Három éve, hogy kis kezed,
kiráncigálták kis kezed
az enyémből, ne fogjam én,
nem igevers, csak költemény,
amit itt Apa alakít,
hogy nem vagy, nem lehetsz Te itt.

Mégis, Fiam, Te adj vizet,
ketten vívtuk meg a csatát,
Fiam, mi ketten, lucskosan
a vértől, mi a tőrbe’van,
vérből a tőr és a szike,
és meleg gyermekvér csorog
Királynőnk trónusa körül,
ő édes álomba merül,
visszahoztuk a koronát,
ő édesdeden szendereg, 
megvívtuk a játszi csatát,
halálocskával, ideát,
meg néha ott is, odaát.

Fiam, versemből odalett, 
hozz nekem markodba’ vizet… 


F á k,  h a j n a l t á j t

Az udvaron ezüstfenyő,
Isten keze ültette el,
árnya benő az ablakon,
árnya is Urunktól vagyon,
nem égi hulladék, se jel. 

A házra a fény felfeszül,
falain kúszik fel a kék,
fákat mosdat a kék, a zöld,
s a hajnalpír is odaég.

A házban négy apró gyerek
a hajnalfényben szendereg,
s békésen alvó szilvafák
nyújtózkodnak a ház felé,
a fehér kerítésen át.

A házban két lány, két fiú,
az anya, és a virradat
fény-árnyjátéka arcukon,
mi Krisztus után ránkmaradt.
Fenyő az udvaron, fenyő-
fa ágaskodik fel
az ablakig, hol négy gyerek
álmában is eléri, el,
az ágait, kezeivel.

A kút vize ezüstfenyő
alatt csillan, csobog bele
az Égre mázolt Semmibe,
s mi volt, mi nincs, az összenő.

Fess ez a hajnal, Istenem,
ahogy éjedből kémlelem.

A kertben zöldell, zöld a fű,
tombol a zöld a fövenyen,
s szétdobálva emitt, amott
balta és szekerce pihen,

s csillan a fűben a jatagán,
mit markos kéz odavetett,
és bárd szórja szét azt a fényt,
amit Atyánk ráengedett.

Fitt ez a hajnal, Jó Uram,
bár nem felé vezet utam.

A fenyő alatt ott a kút,
vizében poshad már a kék,
a kék, a zöld játéka ring
gyermekszemekben, és az ég.

S az ezüstfenyő megremeg,
levelein reszket a dér,
az ezüstfenyő négy gyerek
látomásában égig ér.

S a gyerekek úgy ébrednek,
hogy reszket már a levegő,
mert nem lehet azt mondani,
kiejteni, hogy „énteő”,

hogy „ő”, azt szólni nem lehet,
a balta odavettetett,
s szekerce, jatagán oda,
a bárd is, s mint írva vagyon:
a balta odavettetett.

Fenyő alatt a kút vize
csobog a mosott Semmibe,
s a kút vize is mérgezett,
vagy az volt, vagy csak az lehet.

Ez a hajnal már nem enyém,
s nem enyém ez a költemény,
zárósorát is visszakérem
az Úrtól, ha leül beszélni vélem.

Hajnalban döntik ki a fákat,
engedjétek hozzám a Családapákat!


F ó k á c s k á v a l      T u s n á d o n

(Zsófinak, hát persze)


Azon a nyáron valami volt,
kölcsönfény volt az, vagy vakfolt.

A fenyvesek közt állunk ketten,
itthon, és látod:  idegenben,
a világ nincs is, vajh’ mi végett
lenne ő akarat és képzet,
Schopenhauer nem járt még erre,
rá se fütyül erre a versre.

Tusnádra fut be a vonat,
innen majd a Mennybe tolat,
közben évek telnek el, évek,
én meg retrósként visszaélek. 

A fények itt most szertefolynak,
bizsergetik hátát az Oltnak,
és jobbra-balra medvevészek,
Fókácskám –  és sehol egy lélek.

Tusnád üres, mindenki elment,
az Égben vásárolnak telket,
akik ma minket idevártak,
ők máshová szegődtek: árnynak.

Az a nyár immár sehol sincsen,
ezt akarja, s képzeli Isten,
kétezertíz júliusában
igen, talán egy másik nyár van,
emlékeim még odalöknek
holmi rövidfutamú hitnek.

Rövid e nyár és rövidített
minden, ami még hozzá köthet,
minden le van kurtítva, nyesve,
ez a nyár össze van esve.
Már alig látlak benne, Lányom,
és vajon, téged kéne látnom?
Fenyves zúg itt, bukolikába
áll be a táj, beáll, hiába,
vaku nem villan, ecset sincsen,
ami végre megörökítsen,
nem nyílnak itt költői képek,
Lányom, nem, bárha téged nézlek,
medvék csörtetnek, jönnek erre,
medvék járnak rá itt a versre!

A földiek Istenhez járnak,:
„örökléte legyen e nyárnak!”
Az égiek közül még egy se
száll le e kék tusnádi estre,
amelyből mi is szépen, lassan,
eltűnünk egy más virradatban.

Négy év után az Olt vizében
látlak, Fókácskám, látlak ébren
és ahol álmomban is látlak,
ott nem te vagy, annak a nyárnak
véget vetett, véget az Isten,

aki e versben fénylik, s nincsen. 


F i a m m a l   a   B u r g b a n

Tibinek küldöm, 2010-be


Zsibong, nyüstet a Császárváros,
itt minden mindennel határos,
a Burg, a Ring, a Práter, s nincsen
sem itt, sem ott az Atyaisten.

Tizenkettő vagy, Fiam, vélem
császkálsz a koraesti Bécsben,
erő és fény, amit meríthetsz
ebből a stephansdomi hithez.

A városban angyalok járnak,
migránsai a túlvilágnak,
ide kérnek ők menedéket,
s lám, itt lesifotóznak téged,

Egy vagy, Fiam, és minőségi
termék, úgy is mondhatnám: égi,
meg úgy is: kiválasztott, küldött, 
kit az Úristen leszerződött,

hogy itt a Mariahilferen
transzcendens képmása legyen,
Fiam, Te Egy vagy és enyém,
míg körbezár e költemény,

és övé: Mennyei Atyád
a Burgba, Ringbe delegált,
hogy hirdesd szépségét, s a fényt,
mit versemre kótyavetyélt,

hogy lássák itt, a földiek,
milyen az arc, ha a tied,
s tekinteted…! A Duna tiszta,
mennyei látványtervét issza,

bécsiek lássák és turisták: 
hajad kerubképzősök mosták,
hogy csodálják meg zerge lépted,
Krisztusom, ahogy mintáz Téged,

Te, ki tizenkét éves korba’
a jeruzsálemi templomba
léptél, s nem lelt földi nyomodra
József, az apák riherongya,

szétzilált, szétszórt és bezárt
egy látomásba; a fiát
odahagyta koncul a népnek,
Getsemánénak, júdákéznek,

Tibi Fiam, mikor léptél be
a stephansdomi fényességbe?
Mert én, Kölyke, már nem talállak,
öt éve kajtatok utánad,

üres a Burg, a Ring, a Práter,
sehol egy égi angyalkáder,
ki mondaná, ahol kereslek,
ott nem Te vagy, ott csak ádventek

zárnak körém, és nincs itt, nincsen,
aki hozzám visszavezetne,
elment karácsonyozni Isten.