Iancu Laura versei

Éjszaka a gyermek

Éjjel öregednek a fák,
amikor hallani a gyermekkor
jaját. Hallani, amint
vetkőztetik a lágerben a rabokat,
Rómába viszik egyiket-másikat,
és fejük helyére akasztják a glóriát.

Fényben érkezik a tél is ide,
hideget költ,
mintha csak madár volna.
Az éjszakai halálban nem látszik,
hol lakott a lélek és hova
a sietség.
Mintha csak takarót húzna magára,
hogy többé már ne fázzék.

(In: Vigilia, 2016/1. 26–27.)

Füst

Örökösen meghátrál a füst,
mint koldus, aki fél kezet nyújtani.
Magam sem tudom, miként kezd
mindig havazni, ha gondolatban
érted megyek! Ködúton. Senkiföldjén.
Tudom, hogy megölelnél.
Fél percig hallgatnám szíved.
Ennyi az idő. A többi: rettenet.

(In: Aracs, XV. évf. 3. sz. 75. )

Halálmadár a diófán

Ott ült most is,
verébalakban,
tudja, hogy a szemem a fákon
megpihen
mikor az égre
emelem,
és tudja, hogy Isten nincsen az égben,
csak Illés próféta jár oda
néha,
dörgő felhő lovas kocsija.
Most galambok hányódnak

a tépő szélben,

lefogom őszülő hajam.
Fiatal vagyok még, látod! – mondom,
és lobbanok tovább, mint tarlón a szikra,
fehérlő hamu lábnyomom.

Így hajtja akolba nyáját a pásztor,
így lesz a ketrec koporsó… Én csak
a kaputól tartottam
ajtónk felé,
onnan már nem látni
el a fáig,
a kétágú feszület elfedi.

(In: Magyar Napló, XXVIII. évf. 1. sz. 38)