Fekete Vince versei

KIZÖKKENT IDŐ
Sz. L. levele K. E-nek, W. S. fordítása közben

„Nem fejtem a csillagok titkait,
nem kémlelek sem földet, sem eget;
mit érdekelne, mi új, s mi avítt,
jövő vagy múlt, a lehet, nem lehet?
Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok,
s amíg Veled, némán áll az idő,
s egy kurta óra sokkalta nagyobb,
mint a hiány, mi belőle kinő. –
Pedig az óra, s a perc is: „lopott”,
s aztán fullasztó hetek, hónapok,
bő lakomákra ínséges torok
jönnek, míg megint újra felragyogsz;
s a titkunk a csillagok titka lesz:
kié vagy, tőlem mindig visszavesz.”

JÓ ÉJSZAKÁT!

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
mi hungarocell huzatos háznak,
esendő fuvallat, s maga a szél,
alapozó smink, mit arcra rárak

és krémmel bevon egy könnyű kézfej;
éteren által harmóniákkal
üzenő apró, tollseprűs lény, mely
a nyárral üzen, füvekkel, fákkal;

reklámtoll-köteg és hűtőmágnes,
veled írok és téged visellek;
és légópince, amire rátesz,

hogy időm lassan már kitelhet;
biztonsági öv és parkolóóra,
műholdképre váltok, térj nyugovóra!

ADVENT
 
Ülnek a taxiban, és gurulnak végig a félig
befagyott tó mellett, körben azokkal a
sziporkázó, téli fényekkel, és megérkeznek 
a házuk elé; fizetnek, majd elgyalogolnak
a szomszédos üzletbe néhány apróságot
még megvásárolni; visszafelé jövet aztán
otthagyják – a mobilőrök mellett, a kapun
olyan magától értetődően és olyan lazán
lépve be együtt, mintha a világ legtermészetesebb
dolga volna – a lépcsőház előterében, egy
bicikli kosarában, a kis szatyorban az üzletben
vásárolt apróságokat, a vacsora kellékeit,
és nekivágnak az éjszakának, csupán egy
séta erejéig még, a tó partján csúszkálva, kézen
fogva, mialatt valami szédületes körözésben
forognak körülöttük, mintha csak körhintán 
ülnének, a fák, a fények, a nagyvárosi éjszaka
villódzó fényei, az autók lámpái; majd a
hidegtől és a boldogságtól kipirultan leintenek
az út szélén, szinte egy óra sétálás után
megint egy taxit; perceken belül bekanyarodnak
az utcába, ahol vár rájuk már az a lakás, és az
a bicikli, a kosarában az ott hagyott dolgaikkal…
 
És vár rájuk, és előttük van még  az egész
éjszaka, valami erőssel, palack vörösborral, és
gyertyafénnyel, adventi, pislákoló fényességgel,
kintről, a nappali ablakán jobbról és balról
beszüremkedő sárgás lámpafényekkel, és az egyik
percről a másikra elővarázsolt vacsorával abban
a szinte végtelenített, összehangolt pillanatban,
amikor azt érzi, hogy nekik valahol, valamikor,
talán egy másik életükben találkozniuk még
megadatott; két emberi test, két didergő lélek,
adventi várakozás, új évezred, adventi fények…

HARMATOS FŰ 

(1)
Mint az arc, ami a patak tükrére ráhull. Mint az arc,
ami a levelek  súlyával együtt lassan elmerül. Aztán
a végtelenül hosszú percek, s a víz néma tükre csak.
Rajta a moccanatlan szem, ami nézi. Meg se rezdül a
homlokon a ránc, a száj körül a két vékony, keskeny
árok.
 
(2)
Ha nincs az az esős, szomorkás őszi délután.
Ha nincs az a lehetőség, ami szárnyakat adott,
szárnyakat adott és le is kötözött, és le is
bilincselt, le is szíjazott talán. Ha nem lettek
volna akkor a kötöttségeik. Ha nem fordult
volna akkor vissza minden út. S ha nem
hagytak volna maguknak mégis mindig-
mindig egy-egy kiskaput.
 
(3)
Ott álltak aztán, az olyannyira ismerős vidéktől
távol. A hold volt fölöttük csak. A hold csupán,
és valami furcsa félkörben, felhők mögött, a
csillagok. Fáradtan, hosszú út után, az autó
mellett álltak. Mintha csak mezítláb a harmatos
füvön. És fújta, tépte, cibálta volna hajukat a
szél, s lábukat nyaldosták volna a füvek meg-
megújuló hullámai.
 
(4)
Elmenni milyen, kérdezte akkor. Elmenni
milyen? S aki elmegy, az a patakzúgáson át
még visszatalál-e? Keblükre ölelik-e még a
hegyek, a fák? Átkarolják-e, magukhoz
édesgetik-e még a frissítő reggeli harmatok?
Inni adnak-e neki a források? Hűsítik-e majd
a vizek? És az állatok, az erdők vadjai, az ég
madarai vajon még felismerik-e?
 
(5) 
Mint aki nem akarja tudni, hogy végképp el
fognak menni tőle. Mint aki nem akarja hallani.
Ám a távolból, mintha víz alól, pince mélyéről,
hallja már a hangot, a morajlást, ami lassan,
visszafordíthatatlanul közeledik feléje.
(6)
Mezítláb a harmatos füvön áll.
Hogy ne legyen már úgy soha otthon.
Hogy ne legyen már ugyanúgy soha otthon
többet. Arra vár.

AHOL HIÁBA

Előbb csak a levelek ritkulnak meg, csak
Egy-egy levél között lesznek nagyobb és
Nagyobb szünetek, előbb csak a levelek,
Majd az üzenetek is kimaradnak fokozatosan,
Miután elmaradnak a mindennapi beszélgetések,
Aztán a távolsággal együtt, a több óra
Eltéréssel együtt összezavarodik minden,
Hogy mikor volt nappal és mikor éjszaka,
S mikor érhették volna utol egymást az éterben…

A napok jönnek-mennek, elszaladnak
Aztán a hetek, hónapok is, az elején még
Oly nagyon várt találkák, az oly nagy
Körültekintést, egyeztetést kívánó ilyen-
Olyan időközönkénti találkozások is elmaradnak
A nagyon-nagyon messziről egymás felé tartók
Között hol ezért, hol azért, aztán már az
Emlékek is kezdenek lassacskán megfakulni,
Elmosódni kezd a vállak íve, az arc képe, a
Mosoly, elsuhan a hang az ájerben valahová…

Hosszú hónapok múlva tudja csak meg, hogy
Az élet egyre mélyebb nagyvilági erdejében,
A világ egy másik, végtelenen túli felében
Hogyan is és miként is volt, van, hogy éppen
Mit csinált, merre járt, mivel töltötte idejét
Az utóbbi egy-két-három hétben, hónapban,
S ha változott, hát mi volt, ami azóta nagyon
Jelentősen a most már külön életében, csak egy-
Egy ritka levélből, egy-egy sebet feltépő, kósza
Esemesből, aprócska, finom jelzésből csupán…

A TÁVOLODÓ…

A gyümölcsökben még arany nap kering,
De díszei már hullnak lassan a kertnek,
Tarlott bokrok, száradt kórók, röpülő,
Lebegő ökörnyálak, s a pirosodó almák
Mellett már rozsdásan virítnak a sárga,
Barna, rózsaszín, rőt- és aranyszínű levelek.

Ó, balzsamos nyári illatok, virágoktól
Terhes, rózsás kicsi kertek, zengedező
Zephyr, messzire tovaillant symphonia!
A füzes komor fái alatt, a völgyben, a
Malomárok elvadult bozótjain, kusza
Növényein néma homály borong…

Akár a dombokon szemben, a kiégett
Oldalak, felperzselt kaszálók tikkadt
Terein, a hegy boltozatán is sötétkék
Ködök ülnek, tarló közt fúj a szél a
Mezőn, s a pásztorok a legelőkről a
Nyájakkal a komor földekre jönnek,

Hol nemrég még madarak víg dala
Hallott, s most minden oly szomorú s
Kiholt. Ó, a szárnyas idő hogy elrepül!
Tesznek-vesznek az emberek a kertben,
A mezőkön, a szántóföldeken, kint a
Gyümölcsösökben, behordnak, gyűjtnek

Télire, s úgy hagyják pihenni tavaszig
A földet. Teszek-veszek én is a kertben,
Az udvaron, karókat tépkedek a földből,
Paradicsom, uborka, tök elszáradt inait
Gyűjtöm, holt virágok barna tetemeit
Hordom halomba, mindent, mi lassan

Elenyész, pedig alig észleltük nektárját,
Zsenge virágját ajkunkkal alig illettük,
S még alig virult ki frissen, színesen, tarkán,
Illatozva, és máris átadja magát a földnek.
Ó, a szárnyas idő! S tűnő szárnya!
S minden míve! S minden az ég alatt!

SZÁRNYVONAL

Amikor még mindent sikerült csodálatosnak
találnunk. Még minden volt, és minden még
feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a
fény. És nemcsak a réseken át. Aztán, mint a
puzzle-játék részei, amikor végül kirakódnak,
úgy állt össze, egyetlen nagy egésszé a világ.
És az, ami ebben a történetben az én időm, az
én terem volt. Szárnyvonal: az voltam neked.

A fő vonalaktól, csomópontoktól távol. Világ
végén aprócska vicinális, fapados vonat. Olcsó
jegy, minimális komfort, de mégis jó. El lehet
jutni vele, igaz, csak zötykölődve, és ha nem
siet az ember, oda, ahová különben egynegyed
idő alatt stoppal, autóval, taxival. De olvasni lehet
közben, nézelődni, ahogy tízpercenként megáll,
s nekilódul a mezőnek, a hegyek alatt, félkaréjban.

A kalauz leszáll, előrebaktat, vizet iszik, majd a
a vonat elején felugrik újra a lépcsőre. Nyirkos,
petróleummal felmosott padló színe van az égnek
és a földnek. Csak a menetidő, az állomások
órái jelzik, hogy reggel, vagy éppen este van.
Nagy kopár várótermek, várakozások a szutykos
mozaikkockákon. Zizegő sürgönydrótok, rajtuk
csillogó zúzmara a hír. Az alsó lépcsőn a növekvő
sebesség, ahogy egybemossa a talpfaközöket.

Minden állomáson föltápászkodik és álmosan a
lépcsőhöz botorkál egy-egy utas, aztán leszáll.
Elöl újra nekirugaszkodik a mozdony, rándul és
elindul. Mint a hulló falevelek, zizzennek a szavak.
Utasoké. Arcuk fáradt, szomorú, egymáshoz hasonló.
Elnyúlt testük mintha lebegne, s nem érzékelné a
vonatzötyögést. Amikor fékez, a léptük meg-meginog,
ahogy a folyosón igyekeznek az ajtó felé.

Léghuzat örvénylik az utolsó kocsi mögött.
A szél a szemembe borzolja a hajam.

NOTHING ELSE MATTERS
Cantata Profana

Mikor még nem tudtad, hogy az éjszakai madarak
huhogásától rettegni szokás. Hogy egy sóhajtás, egy
pillanat, egy könnycsepp is elindíthat valamit: s árvíz jön,
lavina; de te még nem félsz ártól, lavinától, földrengéstől.

És az az arc most, mint egy sivatagi város; két kútja fakó,
kiszáradt, kiholt, homokkal teli. A kilincs hidegét nem
érzed, a szoba sivársága nem kondít már beléd. Mert
hidegnek, sivárnak kell lennie most? Ül, előredőlve, az
asztalra könyökölve egy szarvas, patái finoman sörényére
tapadnak. Mereven, magában nyugszik két lába, mint két
tutaj a füves partra vetve, ami alól megszökött a folyó.

Az ég kéksége, a fű zöldje, a hó fehérsége, a szél zenéje
kint az ágakon, minden ugyanaz. A vér zúgása úgyszintén.
A lélek erdeje, mezeje, kék ege pedig – tudod – beláthatatlan.

És nedv csorog a fákból, édes, édes nedv, amikor az ujjaid
belemártod. A szél zenéje, a lélek erdeje, mezeje, kék ege!

Aztán az idő lassan elcsöpög, meg sem zörrennek, ahogy
távolodsz, a száraz ágak, levelek. Amikor indulna ő is, de nem
moccan a csüd, nem lendül a test. Mintha a hegyről szikkadó
avart hordott volna le a szél, és azt a szobát, a lelkét is feltöltötte
volna vele, és e süppeteg, barna örvénylő homályon többé már
nem hatolhat át hozzá se hang, se kép, se a fény.

És sajog, fáj, béna és sötét, tejfehér és néma és szürke minden.


Fekete Vince: Szárnyvonal. Magvető Kiadó, Budapest, 2018.