B.Tomos Hajnal versei

Trójai éjszaka

Csönd van.Gazdát cserélt
estére a szél.
Por száll alá a térre, mint
szürke szemfedél.

Fáradt nap után elhevert
a sok vitéz,
fű alá folyt literszám a
a hősi vér.

Én lennék egyedül
ébren,
őrült kísértet, bomló testek
felett ?
Én lennék kiáltó baglya
alvók szellemének,
csecsemőink földjéért pörölő
dúlt eszméletnek?

Önként virrasztok
sebek s tetemek felett -
jól tudom: nem vég ez,
csak áltató szünet.

Túl a falakon nyüzsög
a kapzsi horda,
most állítja tolvaj hajóit
ármány csatasorba.

Nem lehet, hogy ezer vitéz
nyögi még mámorát,
nem lehet, hogy egy sem hallja a
balta csattogását !

Erdeink hullnak, őzek keresnek
nyomvesztő útat,
most ácsolják holnapunknak a
trójai lovat.

Egy prófétáról
Pilinszki Jánosra gondolva

Akkor talán még ő sem tudta,
hogy jelen időbe tett állitásai
mind ott lesznek a jövőben,
az általunk bejárandó mostban,
s minden festékszagú sora
a mai lét preciz vektora.

Úgy irt, mint próféta,
ki látomásaiból ismeri
a koponya-táj minden zeg-zugát :
mi már semmit sem adhatunk hozzá,
mert kerek-készet alkotott,
apróra kicentizett rajzot,
hol mint majdani csatatereket,
jelölte be a következményeket.

Akkor talán még ő sem tudta,
hogy jelen időbe tett állitásai
már bútorozzák a jövőnket
s mint kútmélyből látja
a holnap érkező fellegeket.

Egy télikabát mai architektúrája

Semmi sem változik,
azaz minden,
ha kicsit elmozdulsz,
ha más szemszögből,
új télikabátból nézel szét.
Mondjuk volt egy jó barátod,
olyan, aki bizonyitottan jó volt
és bizonyitottan barátod -
s most körbekattogod
a szabályosan bejelölt 360 fokot
többször is, hogy elhidd:
már nincs –
kiesett valahol,
valamelyik rostaszemen,
simán elhányódott,
mint leszakadt, fényes gomb
a régi nagykabátról
s te ott maradtál
a hátrahagyott űrben,
mint koszos közvécében,
melynek falára valaki
piros festékkel nemiszervet mázolt.
Vagy mást mondok:
legutóbb volt egy gyermeked,
holtbiztosan szeretett
s te meghaltál volna érte -
aztán nyomtalan felszivódott,
kiesett abból a bizonyos látószögből,
vért hörgő szived mágneses zónájából
végkép megszökött,
nagykabátot váltott,
(talán arcot is)
más lett hátravetett pillantása,
más lelkének ikerpárja
s a távolság azóta csak nőtt,
mint üres szinpadra eső árnyék -
mögötte, a súlyos szinfalak takarásában
maradt a LECKE,
melyet egyre csak olvasol,
biflázol, de nem megy a fejedbe.

Nyugalom: nem te vagy az első,
akiből kiloptak lényeges ásványokat
s most csak kattog
fokról fokra maga körül,
nem találja borsónyi bolygóját
az egyre hatalmasabbra nyiló
evilág szájában,
nem ismeri meg egyszál-önmagát
a régi nagykabát nélkül -
csak a SEMMIT markolja,
mely nem lehet szép,
se békés, se lágy,
csak a bezsaluzott ablak mögött
penészlő hiány.

Levél a Mesterhez

Ó mindenség
mestere,
tüskés koszorúk
festője,
szórj pár szál
virágot
s egy jó meleg
kabátot,
a holnapi útfélre,
-ha még lesz-
a közelgő telekre.

Mintha csak véletlen
vétenéd,
kerülje pemzlid a
feketét
s töröld arcom
selymébe,
kármintól maszatos
kezedet,
P.S.
és ha lelkem festenéd
Ó mesterem! –
legyen több benne a kék !

Mint árnyék

Ott áll mozdulatlan,
mint őszi lombtalan fa,
időbe alvadtan, az öreg –
néha átballag udvarán
és kukucsál a kerités lyukján
át a szomszdba,
ravaszkás-sandán,
aztán pipára gyújt
s felköhög pár morgást,
mintha csak magának
mondana feloldást.

Csak áll naphosszat,
mint őszi lombtalan fa,
árnyéka kúszik lassan
a szomszéd tűzfalra
és mint árnyék áll ki
minden este a kapuba :
nézi hosszan a poros útat
amig csak el nem tűnik
a fák sátra alatt -
nézi, mintha várna valakit,
ki ma sem jön el
-úgy látszik-.