Benke András versei

Áru

Olyan vagyok mint az erőszak, mégis disznótor.

Lételemem szerint szívedig hatolok.

 

Véleményed nem lehet, nem is kell
Az csupán sekélyes, röpke gondolat,
Silány elméd tekervényeibe vert villám.
S ha rávetemednél egy-egy gondolatra, felejtsd el gyorsan
Mert az nem számít, ki vagy te egyáltalán?
Én nem akarlak látni téged!
Gyenge vagy, én áthatolhatatlanul egysíkú vagyok!

Katarzis

Temetetlenül hevert előtte a magány, nyűrágta testén elemi mozdulat,
Az emlékezésnek az a foszlánya, amely magánya testéből táplálkozott.
Nem volt ideje sokáig siratni őt, a szoba már tele volt.
Körbeállták őt azok, akik mindig is mellette voltak - láthatatlanul.
Vele születtek, benne voltak a pórusaiban, a hálószobában és a vécén.
Eddig csak érthetetlen villanások voltak, egy másik bolygóról átsejlő árnyak.
De most itt voltak a szobában, itt voltak és egyre közelebb jöttek.
Mocskos ujjaikkal bökdösték és elviselhetetlen dolgokat suttogtak a fülébe.
Most jött rá, mennyire szerette ezt a temetetlen halottat, akit Ők már eltiportak.
Először a mikulást vitték el, aztán a tündéreket, a cumisüveget, az óvó nénit.
Most utolsó mentsvárát is elvették és az életére törnek.
A legfájdalmasabb pedig az volt, hogy tudta, mennyire tehetetlen.
Már annyi helye sem maradt, hogy egyet előre vagy hátra léphessen.
Hangjukat tisztán hallotta az ablakon át beszűrődő zajokból, a tévéből.
Körbevették teljesen, ő pedig érezte, hogy egyre zsugorodik.
Nem látszott már a szoba sem, a zöld fák sem, a koldus arca sem.
Végül már a szivárvány is eltűnt a szeme elől.
Ő maradt egyedül. Nem voltak sem hangok, sem árnyak.
Nem is volt szükség már rájuk, megmutatkoztak és ízig-vérig a lényévé váltak.
Ekkor felemelkedett a földről és egy kaján mosoly jelent meg a szája szélén.
Lassan kisétált az ajtón, hogy szembenézzen egy nem is olyan szép jövővel.