Szente B. Levente versei

Néma falban

ezer
beszédes
kő szorong
minden
néma falban

***

úgy mondják
egyik kőben
sötét démonok
másikban
fényarcú angyalok

***

magunk vagyunk
itt a malter
mi követ kővel
összefog

 

Csak ne hagyj magamra

 

Csak ne hagyj magamra,
elesni, földre zuhanni, omlani
bele semmibe

 

most már ne hagyd,
hogy elmerüljek
mások nyomaiba lépve,
mint amikor virradatba halnék
csöndesen, így bele

 


a lélek föl és le hullámzó
dombjai között,
háttal fénynek, sötétnek,
őszi én-képem
rólad visszaragyog –
csak ne hagyj
magamra.


Átjárók között

Néha azt hiszem,
a csend a hallgatással nem azonos,
hogy szófukarságomban rég ellobbant sorsom.
Mit gondolok, vagy mit szájamon aztán kiejtek,
régen tudták süketek, bénák és vakok.

 

Néha csak szállok homokként a szélben,
furcsán-tisztán
csillagok közé furakodom.
Mélységes éjsötétben
önmagammal találkozom.