Ferenczes István versei

Balassi Bálint végórái

Reám adtad
Krisztus orczád
én hatalmas
istenem
csonka lettem
mint az ország
két pogány közt
nyilt sebem

A hiányzó
a megcsonkolt
fáj legjobban
és nem felejt
pedig lelkem
templomod volt
Júliás táj
te rettenet

Mint száraz kender
a tüzet
égettem éltem
értetek
szemmel öldöklő
szép szüzek
ti keserűtől
édesek

Celia Fulvia
Anna
sehol már
senki sem vár rám
mintha asszonykéz
havazna
ködbe hullt
Erdély határán

Bételt rajtam
nagy haragod
szivemig üszkös
már a múlt
kihull nevünk
egy ablakon
mindenütt
végeken vagyunk

Szép világom
fejre fordul
ki vitézül
végen állott
homlokáról
vér lecsordult
itthon bújdos
balga vádlott

Könyvem hull
mint gyöngy görögve
csontomból
velőm kiszárad
hamuvá leszünk
örökre
széjjel tépnek
mint hazámat

Magyarország
Isten hozzád
véremből már
holló iszik
csonka vagyok
csonka ország
valedicit
valedicit

Tempromok
( veresekönyvem kicenzúrázott soraiból)

Egy antológiában

mintha csak a nagyisten látna mintha csak a sátán vigyázna betiltott versek keserű varjak örvénylenek fölötted  akár egy vízágyúval szétlőtt hegedüverseny kifosztottan állsz az ortodox havazás közepében meglel a hideg mint aki mindig házkutatásra vár kihalt vagy forradalom utáni váróterem amikor elindulnak feléd az imáid illatával beetetett pedigrés vérebek szólni sem tudsz rádcsaholt némaságtól ördögszekéren disszidálsz a holdfogyatkozás mögé krumpliföldek zendülő terrorja rohasztja arcod oltárait kukoricások rohamosztagát uszítja köréd a hurrázó jégverés s a diktátor aszály nagykövetei kékszemű pribékek néznek miont egy  kinyitott temetőkaput mert ősz van mindig itt lehavazott bűnbocsánat hosszú sor az üzletek előtt hol lehallgatástól kihallgatásig gyalázzák álmod Erdélynek árvája Csíknak bujdosója Rápofoznak a hamis aranyból rakott falakra akár egy üres partot benépesítenek a gumibotokra ráolvasott rekviemek s a havazás siralomházai befujják a szanált temetőket szemünknek mélyeit
a szerelem sem lehet már hazánk hamuba száműzött fohászt szélbe épít otthont minekünk Herodiás felettomos elvtársak kusskomor sorok jönnek el érted vámházi motozások     
elkobzott magánahangzók kipusztított falvak zuhannak rád osztályonaluli utasként  rettegsz
menekülsz át minden évszakon mint akinek nyelve alá aknamezőket telepítettek
mint akinek nyelve fölött bitófák erdeje sűrűsül a nagy körtánc legaljára belöktek élve elvermeltek látszik hogy árva vagy  itthon is idegen vagy karácsonyi kivégzés kisiklott sirató némák gyászmiséje bénák oratóriuma én igen nagy vétkem anyanyelvem te árva porondra lökött körberöhögött ablakon kidobott kápolnavirág  magvaszakadt csángó utolsó bűnjele kitől dührohamot kap a hivatal kenyér vagy te kereszttel áldott homlokomra fölszegezett golgotás pecsét álmunkban is félünk már véled szólani
sóhajaink holttengerén úszó koporsó roncsaiba kapaszkodva mint a futórózsa a temetőkig emigrálhatunk beszakadt dómok döbbenete fölöttünk az ég kifosztott kripta alattunk a szülőföld az erdőkre emlékező adventi liturgiák ködén széttapsolt arcaink fölött átvérzik isten félszeme gyásznagyunk a Hold.

1989