Iancu Laura versei

KÜLÖN

Takard be, anyám,
takard be köntösöddel a
téli hold hidegét,
hogy ne fázzon jéggé dermedt
fiad: a messziség.
Bontsd ki tenyered,
olvasd a holnapot; ne hallgasd
sírásod tovább. A csend, a csend
többet ád
és vesz. Mindennap többedszer
halunk, hiába állunk igazunk
mellett, kimérik ránk is a Jób-sorsot,
és nem lesz tovább,
aláhull a Harmadnap,
külön vérrel, külön itatnak

NÉVTELEN NAP

nyakadról uram a
köldökzsinórt mindennap lecsavartam
hazám nem volt és nem volt váram
tested metszett bőrömbe falaztam

nagy lettél aztán kinőtted magad
idegen asztalról nézed
amint vakolom az eget
eszem a hulló csillagot

reggel nem írsz nem vársz velem
sem buszra sem egy kézre
torkon szorít a túlélt nap
oda vagy minden este

UJJAK

úgy fáj most
ujjamnak megtanítani
  hiányod,
   miként egykor
járomra, betűvetésre fogták,
ütötték apró körmöm fokát.
Kell ez neked, az iskoláját! –
kiabálták az ügyvédek,
s ha akkor: Nem! –
merem rimánkodni,
ma nem vérzi ujjam a nevedet.

KÁNYÁDI SÁNDOR

Valaki valakit valamire
Kiszemelt

hajnali kiáltásból
font ereket

minden fájdalom övé

kiáltja Istenét
tekintsen háta mögé

az ott a föld
minden más táj óceán

torkaszakadtából  ott hullaa vemhes idő fát fiat
a Hargitán

ott ahol a poklok közt a végső tornác
nem a halál
ahol ha vétkezett is
a köntös nem lehet más
csak Nyelv csak Kodály

fehérre mosott gyolcsingre
tapadnak Lészped sóhajai
vásnak a színek a lépcsők a fák
fekete-piros orcácskái

tüzet rakott hát
a Küküllő mentén
Krisztus meg ne fázzon
s mindaz ki Köréje telepszik
keserűn fohászkodjon

mert
befonnak egyszer mindenkit
ama utolsó óra angyalai
mert
nem lehet árva az kinek
feltámadnak halottai

osztódó nyelv szaggatott dallam
ködként terülő harangszó
ki minden idők Rómájában
mind talpig gyászban szép holló
kongatta Jónás igéit

ki egyszer lenyelte
a nyelvet
egyetlen egyszer lakhat jól
vele