Hadnagy József versei

Kövek a tűz körül

Székéről a kályha mellől
eltotyogott az ágyig –
úgy fogadott, több
réteg ruhában,
szinte subában,
már nyáron is fázik.

Botját elengedte,
de csak félig, mint az életet,
leült, és sima arcán
mosolya tüzet vetett.

Kérdéseket dobtam rá:
Hogy van, édesanyám?
Vannak-e fájdalmai? –
ki ne aludjon nekem,
s ő a szívemig lobbanva mondta,
jól vagyok, jó az életem.

Beszéltünk erről-arról:
raktuk az öreg  tüzet.
A lángok írtak,
kéz a falon,
szomorúan édes betűket.

Átmelegedtünk – tűz
köré rakott kövek…
Végül édesanyám elaludt,
a drágám. Mint hamu alá
omlott ág feküdt 
ég s föld között az ágyán.


Készülő szobor

Alakulok, lassan
alakulok – kemény kő
a szobrász vésője alatt.

Elpattantam hányszor,
s milyen messzire!
S most itt vagyok,
van úgy,
hogy mozdulni sem akarok.

Minek?

Szemem a semmibe néz.
Mint parki szoboré, kész.
Hallgatásom redői
is készülnek, minden év
egy gomb, s fejemen már
galambpiszok a gond.

Lábam még fürge,
de nehezül – málló
forma: kikandikál belőle
az idő bronza.

Lassan a szobrász keze
alá simulok. Ha meg kell
lennie, hát legyen.
Csak az aggaszt még:
vajon milyen talapzatot
tervez nekem?

Reménytelenül elveszett

Amikor a gond
már olyan nagy,
hogy csak
magadra gondolsz,
nem tudsz megkülönböztetni
morzsát és aranyat,
egy meddő patakért
kitöröd a nyakad,
minden bokor
a te boltod,
barátra is
kirántod a koltod  –
akkor vagy végleg egyedül,
reménytelenül elveszett.

Egy lány hever a fűben

Egy lány hever a fűben.
Mint dögön a legyek,
kíváncsi-döbbent-riadt tekintetek
röpködnek 
a lélektelen testen.
Valaki levadászta,
megerőszakolta,
megfojtotta,
s csillagok, nyitott ablakok
bámészkodó kíséretében
visszavitte otthona közelébe,
egy városszéli hulladéklerakó
kutyasétáltató szomszédságába.

Egy ország hever a fűben.
Mint dögön a legyek,
kíváncsi-döbbent-riadt tekintetek
röpködnek 
a lélektelen testen.
Levadászták,
megerőszakolták,
megfojtották…
Fényes nappal,
mindenki szemeláttára,
harsonaszóval
hurcolják el
a történelem hulladéklerakójába…


A történelem tolószékében

Miért félted őket?
Én nem őket,
magunkat féltem.
Az ő csontjaik
mindig összenőnek,
tűzben, hamuban, sárban.

Mi botnak használjuk azt,
ami jól összerakva
sorsunk szilárd
szerkezete lehetne,
akár közel, akár messze
a nemzetvész epicentrumától…

Csontjaink szalmaszálakká
vékonyodva töredeznek
a történelem tolószékében…


Hadnagy József 1950. december 7-én született Kolozsváron, tizenháromgyermekes család elsőszülöttjeként. Dicsőszentmártonban érettségizett, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közgazdasági karán tanult, utána Csíkszeredában, majd   Marosvásárhelyen programozó. A diktatúra bukása előtt, 1989. október 11-e éjszakáján szökött át Magyarországra. Önálló vállalkozó, naponta ingázik munkahelye, Szatmárnémeti és otthona, Debrecen között. Versei erdélyi lapokban (Brassói Lapok, Utunk, Vörös Zászló, Népújság, Úton, Napló) jelentek meg, újaban Magyarországon is közöl. Kötetei: Égő fák (Custos, Marosvásárhely, 1994), Szürkén túli fények, (Custos, Marosvásárhely, 1996), Mint szép mesék kalóza (Impress Kiadó Marosvásárhely, 2000), Hajnaltól hajnalig (Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2006),  Labirintus (Rím Könyvkiadó, 2008., Budapest).