Fekete Vince versei

MÁRCIUS

Hogy lebéklyóz a félelem,
húz, levisz  hínárosába,

villognak lent a csillagok
hidegen foszforeszkálva.

Valami szörny a szívedből
a gyomrod mélyére jut,

millió karját lefelé
viszi millió alagút.

…………………………..

Kitekintesz a szobádból,
olyan szépen ragyog a nap,

innen belülről úgy tetszik,
jégcsapok mind a sugarak.


PINCE

Mint amikor a hűvös pincébe
küldtek borvízért gyermekkoromban,
nyár közepén, rekkenő időben
az udvarról könnyen lefutottam
a rideg és komor falak közé,
lebegő nagy melegből hidegbe,
egy szál ingben, gatyában, forróra
kiizzadva és kimelegedve,
s a kellemesen hűs palackkal a
kezemben, ott a pince földjén
megálltam szusszanni pillanatra,
szememmel riadtan körkörözvén
a föld mélyén levő éjszakában,
s uzsgyi, róttam a lépcsőket vissza,
ki az udvarunk fényes terébe,
hol testem újra nap hevét issza –

Úgy szeretnék még feljönni innen,
hová most valahogy lemerültem,
lúdbőrözve és megkönnyebbülve
dörzsölni szemem: megmenekültem.

KOLOMP

Ha előrevinnéd homlokod,
lecsuknád lassan a pillád,
rád dermednének csillagok,
s hullámzó bizonytalanság

öntene el, mint nagyvizek,
erdő rémeivel teli,
görgetvén remények, hitek,
s reménytelenség félelmeit.

Hallgatna belül a lélek,
sötét volna és éjszaka,
maradunk még, ugye Élet,
kolompolna a szív szava.


FOHÁSZ

„Hol már ember nem segíthet…”

Nagyon kérlek, segíts rajtam Csíksomlyói
    Szűzanya! Gyermekkoromban
nagyanyám, mikor megtért kegytemplomodból
    a búcsúról, mézeskalács
szívvel, búcsúfiával, cukorhalakkal,
    zsebkendőjét ott lábadhoz
érintette és azzal törült meg, hogyha
    betegek voltunk, ha hűlés
vagy bármilyen, orvul belülről támadó
    rosszullét, heveny fájdalom
kerülgetett. És mindig megsegítettél,
    Jézusnak anyja, Szűzanya,
a Tőled pünkösdkor hozott búcsúfia,
    Mária-verejték-kendő
kigyógyított az összes betegségekből;
    sárgaság, hidegláz, szembaj
nagyanya imáival együtt azonmód
    jó messze elkerült minket
megannyi gyermeki esztendőkön által,
    s te megóvtad az életem,
hogy felnövén, majd félszáz esztendőket így
    megérjek háladatlanul,
csak alig gondolva tereád, Szűzanyám!

Bajban vagyok, látod, és hozzád szaladok
    az üres templomba, eléd
térdeplek, halkan imáimat mormolom,
    hogy megsegíts háládatlan
gyermeket, hosszú hónapok alatt megtört
    és hozzád megtért felnőttet,
mert iszonyatos betegség ólálkodik
    körülöttem, a testemet
nyaldossa lángoló nyelvével, kóstolgat,
    mint áldozatát fenevad,
és én riadtan pislogok körbe, várom
    a megmentő kendőt, de nincs
nagyanyám, aki homlokom letörülte,
    és körbeízlel a sújtó
félelem, a bizonytalanság rettentő,
    mardosó hullámverése.

Úgy térdelek előtted, mint negyven évvel
    ezelőtt, ministráláskor,
az oltár mellett, mialatt a pap hozzád
    fohászkodik, vagy szent fiad
testét mutatja fel épp a vasárnapi
    népnek, Jézus vérét kortyolja és én hű,
gyermeki szolga, csengettyűd rázom hűsé-
    gesen, mielőtt magukhoz
veszik az Érettünk-megtöretett testét
    sorban jövő bácsikák, nénikék.

Szépen könyörgök, Csíksomlyói Szűzanya,
    segíts rajtam, mert még soha
nem voltam ilyen nagy bajban, hogy az élet
    delén, tele bőröndökkel, megrakottan,
alig kamasz gyermekekkel kelljen torpan-
    nom, hogy a kór, a rettentő
betegség lekötözhet, tehetetlenné,
    megtörtté, kiszolgáltatottá tehet, ki
nem ura már a testének, s csak a lélek
    pislákoljon benne aprón,
takaréklángon, mint gyertya pici lángja.

Segíts meg, kérlek, Szűzanya, úgy szeretnék
    még gyermekeimmel hegyek
és völgyek, dús lankák, sűrű erdőségek,
    a környező vidék ölén
járni gombászni, gyógynövényért, vagy csak úgy,
    kedvünkre kószálni; menni
örömmel kicsi családommal a hegyre
    fel,völgybe le, s elpihenni,
ha jön az éj, a csillagok alatt este.

Segíts! Te már mindent tudsz, azt is tudod tán,
    hogy bizton segítesz-e,
míg én itt műszerek és orvosok kénye-
    kedvének kiszolgáltatva
hánykolódom mélységek és magasságok
    között oly bizonytalanul.
Csak egy jelet adj, s benne nyugalmamat
    megtalálom, csak egy jelet,
mint alagút végén a fényt, és ki eddig
    annyi mindent kipróbáltam,
s nem segített semmi, te meg tudsz segítni,
    te visszahozhatod még a
tűhegynyi reményt, a lélek jó nyugalmát
    hogy végre visszakapjam,
mert azt is tudod, hogy mennyi kínra szántál,
    s kínok közt is higgyek abban
a csöpp reményben, hogy meggyógyulok hamar,
    s nem ágyban, falak közt élek
egymagam, betegség szíjaival lekötözve
    egykor oly fürge izmaim.
Tudod te, mit ér az élet, s azt is, hogyha
    így kell élni, akkor… nem is
    olyan nagy dolog a halál.