Demeter Attila versei

Mai Sziszüphosz

Egyre, csak egyre cipelek
véget nem érő utakon
hasznos-hasztalan terheket:
a puszta lét a jutalom.

Birkózom, hordok, cipelek,
büntetésem csak nemesít,
de fogytán erőm s a hitem,
s nem látom, ki a nemes itt.
 
Egyre, csak egyre görgetem,
s nem világos, mit kellene
tennem, ha mondjuk, utolér
a „minden mindegy” szelleme.

Talán kérek egy új követ,
s évszázadokig görgetem,
adj esélyt, hátha sikerül
megszülni lassan új hitem.


Ha egyszer újra ...

Ha egyszer újra összefutnánk
egy régi, elhagyott vidéken
megilletődve, s talán némán
bámulnánk egymást, mintha mégsem

vesztettünk volna annyi álmot
s megálltunk volna az időben
visszaköszönő délibábok
várnának szivárvány-mezőben

és ott folytatnánk, hol a szavak
nem foszlanak szét, mint a pára,
elhinnénk azt is, ami nincs már
csak itt is most, egy pár órára

vagy ülnénk szótlan, mint az árnyak
és szenvedőn, mintha már unnánk
bár áldozatba sem kerülne
ha újra mosolyogni tudnánk

 

Állapot

 

Már egy ideje nem haragszom
– terméketlen, ostoba játék,
hogy a szavakat kiürítjük,
s nem jön a várva várt ajándék

pedig az asztal mellett ülve
az arcok mind életre kelnek
a pillanattól felhevülve,
és csodát sejtve, mint a gyermek

ki tágra nyílt, árgus szemekkel
vizslatja az eget, a holdat,
mindenütt tisztaság és béke,
frissen cseng a szó és a mondat –

de csak álmodjuk ezt az arcot
amely tán miénk is lehetne
az eltűnő idő tükrébe
belenézhetnénk reggelente
Színek

Van, aki hosszan magyarázza,
van, aki kitartón gyalázza,
van, kinél elhajlik a mérleg,
s van, aki lapít, mint a féreg.

Van, kinek elfogyott az érve,
van, aki csak jogait kérte,
van, aki másokért cselekszik,
s van, akinek semmi sem tetszik.

Olyan is van, ki belefáradt,
olyan is, aki meg sem állhat,
olyan is, aki bár tehetne –
belebotlik a képtelenbe.

Találunk olyant is, ki vádol,
s nem látja az erdőt a fától,
és aki önnön hangját hallva
fejest ugrik a zűrzavarba.

Ott van a vörös és a sárga,
egymást mártogatják a sárba,
és persze, ott vannak a zöldek:
mondják – egy talpalatnyi földet

sem hagynak elveszni, mert holnap
más színű vérebek csaholnak.
Más lesz a virág és az illat,
és más lesz az égen a csillag.

Ám lassan kialszik a fénye:
valamiben már hinni kéne…