Csontos Márta versei
Iancu Laura
selymeket hallgat
Aranyba olvadt falakon
feszülnek az árnyak,
bölcsőben ringat az idő.
Sugárláncot vonszol a szél,
nekem dőlnek a fák.
Fészket rak ágamon a szó.
Nyílik a túlérett hajnal,
lebeg az ősi fantomkép,
a csend selyme izgató.
Jeanne d’ Arc napja
Hangom szabad
kiáltás az átszűrt fényben.
Azon a napon majd hallgatok,
s a kivérzett gondolat
anyagát terítem lenyomatom fölé.
Hová kerget majd a kérdések
igazsága, ha közelednek a jelek,
s ha megküzd velem maradék életem,
a győztes oldalán ?
Már nem takar távolság,
viharpalást,
maradsz,
mi voltál,
sorsod eretneke.
Tóth Ilona medika
halálba gyógyul
A Semmi és a Minden roppant
keveréke forgat, a küzdelem örök.
Magam létéből ered a sötét
és a fény, a képzelet
hatalmas kövein.
Homlokom
mögött olvadnak hamis képek.
Nem izgat már az Ige forró lehelete.
Testem utolsó szikrái
alatt pernyébe hamvad a gondolat.
Zsarolnak halálra ítélt parancsok,
én vagyok a meglopott tolvaj.
Minden, mi ismerős, arctalanná
válik, felhők
fonákjára üszkösödik a Nap.
Homályba pólyál az éj angyala.