Szálinger Balázs versei

Semmi sincsen, mi

Semmi sincsen, mi ne lett volna már egyszer,
Csak mindig újabb betyárokkal verekszel,
Édes állam, s ahova el nem érsz,
Ott más a szív, a fegyver és az ész.

Magasra nőttél, harcolsz villámmal, jéggel,
Vándormadár jön, ágaid veri széjjel,
S a gyökered jó ember sose látta:
Leér az éjszakás rablóvilágba.

Semmi sincsen, mi ne lett volna már egyszer,
Mindig kizöldülsz, és mindig megbetegszel.
De állsz, s míg állsz s törzsed vastagodik:
Ereidben álmodunk valamit.

***

Hajdúsági szerelmesvers

Ugye nem hagyjuk veszni azt a négy-öt
Elárvult falut ott Debrecen alatt?
Ugye, úgy döntünk, megnézzük a helyszínt,
S kiszállunk ketten, mint felsőbb akarat?

Kiüríttetjük a legnagyobb házat,
Ahhoz verődnek regényes földutak,
Korbáccsal állsz a tornácon, varázsolsz:
Újrarakatjuk velük a múltjukat.

A kallódókat óvón fölemeljük,
Megsimogatjuk, mielőtt nevük
Dolgozzparaszt és söpörjparaszt lesz -¬
Szigor s törődés lesz a rendszerünk.

És jó kezekben lesznek majd az erdők,
A fából hő lesz, a hőnél szerelem,
És boldogságunk érzetével fűtjük
Föl a népünket csikorgó teleken.

***

Verecke

Kiégett retináid nyugaton
Buszfordulót kutatnak, csodaszépet.
Én könyékig feltűrt választójoggal
Udvarolok – azt mondom: ez az élet.

Van választás: ismételd, hogy igen,
Legyen jelszó, alatta szabadállam –
Úgysem találsz szebbet és vihetőbbet,
Úgyse fordul gyorsabban senki nálam.

Verecke előtti eligazítás,
Stressz és gombócok, semmi isteni –
Keresünk egy helyet, hol valahol
Kezdhetünk végre utat veszteni.

***

Rendszerváltás_2.0

Nem értem a ti logikátokat.
Nem értem a kilégzéseteket,
Hogy is lehet egyazon levegőből
Kikalapálni egy ilyen öreg
Párát, és az mért marad üvegen?
Azt mondtátok, enyém lesz az üveggyár.

Láttam fotókon: lelkesedtetek.
Láttam fotókon: összetörtetek.
Fél füllel már hallottam, hogy citáltok
Engemet, a tízéves gyereket,
És azt mondtátok: enyém a jövő,
Értem lelkesedtek és törtök össze.

És most nem értem az öreg beszédet,
Hogy verhet ez ma is hullámokat
Az üvegtáblán, ami képtelen
Alólatok kiúszni, mert ti úsztok;
Első vagyok, aki meg tudja tenni,
Hogy ne értse, mit magatokkal hoztok.

Az urbánus az egy városlakó?
A népi az egy ornamentika?
Kezetekben szitokszó lett a város?
Kezetekben szitokszó lett a nép?
Megszabtátok, hány állítmány a mondat?
Megmondtátok, mit gondoljon a vers?

Nem te voltál? Akkor te? Vagy te sem?
És te mit tettél? Nyakkendőt kötöttél?
És te tartottad a nyakad? Te nézted?
Hogy lett a nyugatból újra enyészet?
Megmondod, hogy melyik mozdulatod
Gondolt rám, és mi volt a gondolat?

Átírtad a törvényt? Te újat írtál?
Többség, kisebbség voltál, abból éltél?
Nagyobb akartál lenni a nagyobbnál,
Ezért írtál a hazádról? Nocsak.
Megmondod, hogy melyik mozdulatod
Gondolt rám, és mi volt a gondolat?

Hiba volt, hogy nem szóltam, de ütött,
Ütött egyet rajtam is az idő:
Öszülök – amit ti nem mertetek.
Szálanként őszülök. Tudjátok-e,
Milyen érzés a rend szerint haladni,
És nem tapadni, tapadni, tapadni?

Kineveztetek folytonos jelennek
Néhány évtizedet – de ez a múlt,
Éppen ez ellen szálltatok a síkra.
Zászlótokon az én gyerekkori
Fotóm volt! És hosszú lett a triumphus,
És én felnőttem az ünnep alatt,

És most kérem: öregedjetek hozzá
Halottaitokhoz, akik nemes
Háborúban álltak tiveletek;
Tudjátok meg: őket éltetitek,
S nem élnének, ha ti elhallgatnátok.
Megbecsülnénk titeket mint kiváló,

Bölcs és győztes és komoly katonákat.

***

Ha a fiam felkönyököl a tájban

Ha a fiam felkönyököl a tájban,
És azt mondja, hogy honpolgár vagyok,
Ti akkor is ott lesztek, ordasok?

Köröztök majd körötte vicsorogva,
Zónákra osztjátok lakóterét,
S azt mondjátok, lehozható az ég?

Befutjátok-e a lovaitokkal,
Betyárok és rablók és tolvajok,
Amint kimondja: honpolgár vagyok?

Meglátjátok-e a fiam húsában,
Amit én látok, a tiszta viaszt,
És meddig hagyjátok, hogy lássam azt,

Amiről a szenny lepattan, a hőre
Olvadékony lesz és formálható?
Rájöttök-e, ti betyár, ti csaló?

Elmondjátok-e, hogy jó apja voltam,
Vagy legalább megpróbálta a jót?
Vagy épp a jó lesz a jelszavatok,
Amivel őt leválasztjátok rólam?