Jenei Gyula versei

Másként mesélnéd

a bicikliket nekitámasztottuk a dél-
utánnak, és szeretkezni kezdtünk
a csatornaparton. a távolban talán
kombájn zörgött, s bőrünket

bizonyára kellemetlenül érintette
az aljnövényzet, de erre valószínűleg
nem figyeltünk, esetleg csak tompán
észleltük mint apró, zavaró körülményt,

amit nem őriz meg az emlékezet, de
a tudat rekonstruálja. nem voltak
tereptárgyak, bokrok, se fák, csak messzi
ligetek, és hullt ránk a zörgés

mögül a csend. – te biztosan másként
mesélnéd! – de végül nem fontos ez sem.

a csöndben persze voltak, kellett, hogy
legyenek neszek: a testeké, rovaroké,

békáké vagy a gát alatti sásé,
ahogy közönyösen darabolja a szelet.
és az őrző figyelem. az éhes
állaté. – jöttek a túlsó oldalon

biciklis férfiak: pecások, melósok,
mohó sihederek? akkor sem tudtam,
mikor a szeretkezésből kiijedve-
eszmélve ruháinkat visszavettük.

néha átutazom azon a csatornán,
eszembe jutunk fiatalon, s kutatnám
a part kanyarulatait különböző
évszakok színeiben, köd mögött és

remegő nyáron – hasztalan. amit keresek,
nincs a tájban –, s már át is suhantam
a hídon. semmi sem történt. csak meg-
érintett pár apró, zavaró körülmény.

***

Kereső

böngészek az iwiw-en, s persze
rád keresek. rád is. kattintok
az egérrel, s máris mosolyogsz
felém a kristályfolyadékos kép-

ernyőről. húsz éve nem láttalak.
csöndes szívem picit szaporáz.
olyan kiszolgáltatott most az ar-
cod, amilyennek akkor sem láttam,

amikor szerettük egymást. nem
délibábos költészet már a szarkaláb,
hanem a digitális kép kinagyítható
részlete. szád sarkán a huncut

gödröcskék, ahogy versenyt kacér-
kodnak, olyan ismerősek. leltárba
veszem arcod. hajadat szél kócolja,
oldalról erőtlenül motoz rajta a nap-

fény valamelyik átmeneti kabátos
évszakban. később veszem észre,
fested a hajad. (vajon a festék alatt
fehér cérnával stoppolják már sor-

sod szövetét a nélkülem leélt évek?)
a képernyőn kicsi zöld szívecske,
alatta, hogy ismerősnek jelölöm.
de nem mozdul kezem az egéren.

***

Hajnali éberség

az éjjel fölriadtam. nem tudom,
hogyan s mire; az éjszaka burok,
pokolbéli pihe.
megizzadtam, nyirkos lett lepedőm,
szobámban elfogyott a levegőm,
mint majd a végén
elfogy bizonyosan: legvégemen.
visszaaludni már nem tudtam ottan,
fölkeltem hát, és ablakot nyitottam,
s amikor elmentem vizelni,
fiaim szobájából fény szivárgott,
s a szülői gondosság odarántott
megnézni azt, hogy evilági kéken
mi világlik egyik fiam kezében:
képernyő négyszöge: a telefonja.
lám csak, most ernyedt keze fogja,
minek előbb még maga volt a foglya,
klipet nézett éppen vagy hátha játszott;
szájából álombeli méz szivárgott.
gondoltam, a markából kiveszem
a készüléket, s asztalra teszem,
de valami zsinór is jött vele,
a fülhallgatóból folyt a zene
halkan.
hagytam,
s némi lelkiismeret-furdalással
mentem a másik szobába, ahol
langy szuszogással
aludt feleségem, sütött a hold
srégen az ágyra. három óra volt.
a bukóablak résein kinéztem,
csipát dörgöltem, kissé fájt a térdem,
pedig nem emlékszem semmi nagy okra.
az úttestre láttam, s a csillagokra.
összesen volt az égen tán ha négy.
vagy szemem lenne rest?
lent, a bolt mögött szürkült már az ég,
s az egyik égitest
gyorsan úszott az égbolton keletre.
repülő, esetleg műhold lehetne?
a többit is jobban szemügyre vettem,
s láss csodát! légifolyosókra leltem:
repülőgépek húztak el felettem
a lassacskán derengő szürkületben.
a lenti utakon:
a verseghy úton, ahol lakom,
ilyentájt gyér a forgalom,
diszkózaj hallott messziről, sivár
dübörgés –
a falak mögött szomszédok alusznak,
keltőórájuk még csendben kivár,
de reggelre az ábrándok elúsznak,
és nem tudjuk, az álmon túl mi vár.
hallgattam, ahogy az ablakban álltam,
városom neszét,
mint áramlik szerteszét.
majd lefeküdtem, de a tamtam
gyorsult és erősödött, mintha dob
pörögne.
nem tudtam aludni, csak forgolódtam,
pedig nem volt gondolatom
akkor épp a halálra;
aztán egyszerre csak arra riadtam,
tűz a nap a szobámba.

***

Mindörökké

én voltál
– te voltam
vers voltál
– hit voltam

fény vagy már
– kő vagyok
csönd vagy már
– csönd vagyok

***

Hajnali lebegés

a medencék fölött isten,
dús páragőz –
zsíros fodrokkal köszönti
az érkezőt;

langy reggeli fürdő, a fény
furcsán hasad,
a víz ölel, a szó kihagy:
a szívben bent

sajdul, ami volt, ami lesz,
s már nem szabad;
ahogyan nő az öregség:
épül a rend.

***

Kép

légypapírba ragadt délután,
múlt időben verdes hosszan,
emlékek hártyás szárnyai
megkötnek majd a ragacsban.

mozaikokra tört konyha:
fölsorolhatatlan részletek,
többes számban kalimpáló
mozdulat – fáradtan remeg.

mint időn ütött lyukak,
sok apró, fekete pörsenés
rugdalja elszántan a semmit,
végül minden elenyész.

elenyésznek a részletek,
a mozaikok is összetörnek,
fáradt szívünkben kitartóan
verdeső emlékek gyűlnek.

most is látom, ahogyan állsz
elmosódva, távoli időben
– sok színtelen kis pörsenés:
fölhólyagzott feledés egy képen.

és ott csüng még az égen a nap,
üres árnyékot vet a délután,
a hajad belelóg a nyárba,
kisimítom félszegen, sután.

***

Másutt esendőbb

lapra lap, így múlunk el
– nem vér és nem hó –,
játszik az idő, halad;
mi benne él, minden

változó. nincs történelem.
a költészet: váladék
utcakövön. hideg eső
szitál, tétova közöny

(az is idegen, aki egykor
becézett, megszokta
hibáim, s amikor elutazott,
préselt levelet küldött,

mutatót, távoli őszből).
a történelem történetekre
esett. bűn és tisztaság:
micsoda maszlagok! anyám

magyarul szól hozzám,
másutt esendőbb vagyok
s nyelvtelen – mégsem
tudom, hazám ez

vagy kényszerlakhelyem.

***

Milyen lesz

ha majd meghalok
s lesz előtte még
töretlen tudatom
milyen lesz a félelem

amikor már tudhatom
csak néhány perc
vagy néhány nap
mert mennyire más

a gyönyör is és
a gyötrelem ha
bár véges határ
talannak látszik még

s milyen lesz ha
föl nem foghatom
csak a zsigerek érzik
s nem tudom

hogy a palánk
milyen messze van
tüskedrót
vagy villanyáram

***

Belefárad

mert belefárad az ember. nemcsak
a harcba, sebekbe, de abba is, hogy föl
kell kelni, gatyát venni, zoknit húzni,
végezni a napi tennivalót, rohanni,

sorban állni, éhesnek, jóllakottnak
lenni, menni a munkahelyre, boltba
vagy csak úgy bele az őszbe, vak-
világba – és értelmét veszti az út –,

már ott szeretne a célban lenni,
hogy onnan is elkívánkozzon
konokabban mint kamaszon. bele-
fárad, hogy elmegy és mindig vissza-

jön, elenged és visszakönyörög.
belefárad sírásba, türelembe,
bizalomba, bele az írásba, örömbe,
az elviselhető nehézségbe, borba,

harapásba, gyereknevelésbe, örökös
elemzésbe, szeretetbe, szeret-
kezésbe, belefárad a hírekbe, a szabad-
ságba, s hogy mindig hiányzik valami.

belefárad kiabálásba, hallgatásba,
emlékekbe, jövőbe, s hogy lenni
szeretne. belefárad a betegségtől, halál-
tól való félelembe is – miképp az apja

***

Víztükör

negyven körül még nem bölcs az ember,
az éveket olvassa, lesi csak,
faltól falig medencébe zárva
jobban ügyel minden karcsapásra
– de a feszített tükörből kicsap
néhány hullám, s visszacsorog lassan.
számolja a hosszokat, téveszt is,
tudja, úgyis vesztésre áll. hisztis
ezért, s fáradt, hogy lányokat lessen,
ám ha valamelyik vállához ér,
testében fürgébben surrog a vér,
vadul tempóz, csapkod összevissza,
maró, klóros íz a torkon visz a
valóságba vissza. a lábban görcs,
szívben aggódás, téveszt a metrum,
túl van már ennyi és ennyi hosszon,
s még van egy kis ideje, hogy ússzon,
amíg lekapcsolják a villanyt, mert
vége a napnak, s az uszoda zár.

***

Vennék neked

vennék neked tampont a sarki boltból,
ha együtt élnél velem,
éjszakánként azt álmodnám újra,
hogy tested szagával ébredek.

csinálnék pirítóst reggelire,
tea gőzölne az asztalon,
kennénk a vajat, retket szelnél,
és veszekednénk nagyon.

kézzel mosnánk a fehérneműt,
vasárnap délig szeretkeznénk,
megcsalnánk egymást fűvel-fával,
a másik lelkét kicsipkéznénk.

***

Hajad fiús

hajad fiús lenne, a szád vastag
és gyönyörű, melled kezembe férne,
s míg anyád a munkából hazaérne,
hemperegnénk halványkék lepedőn.

veled kiskocsmákba járnék,
fröccsöket rendelnénk, bablevest,
annyira rajonganál füst milánért,
hogy féltékenyen írnám a verseket.

a hasadra mindig emlékeznék,
ahogy bőröd simogatja tenyerem,
fölhívnálak évek múlva,
hogy elmondd, kitől van gyereked.

***

Búcsú

évek mennek
velük megyünk
egymás kezét
elengedjük

emlék karcol
emlékeket
dúdolgatunk
egy éneket

nedvesedik
már az ingünk
a semmibe
általlengünk

általlengünk
egymás után
kicsit félve
kicsit sután