Farkas Wellmann Endre versei

Az örök város

a kultúra a lélek vesztőhelye
hol ingerküszöbére horgad
s tétován hörög fel a plebsz
s fáj neki, meg nem bocsátja
hogy butaságából végül eszme lesz
zsoldos-lírában nem ismer magára
de úgy igaz: semmi másban sem
nyelve bénul, barbár ércű szóban
a császár röhög, jól van népem, jól van

nekem is csak magamban volt hitem:
(megnézheted az esti híradóban)
jól van, keress magadhoz érveket
a császár megy, a nép meg itt marad
sőt, baszd meg! úgyis mindegy
csontodra sorsod rátapad

ha stílust nem is, de attitűdből leckét
a kétségek közt még mindig Róma ad
eldöntheted, hogy győzöl vagy veszítesz
hogy belehalsz vagy felkötöd magad.

***

Távirat a népnek, Antiumból

a palotából nem látszik jól a nép
olykor érdemes kimenni terepre
az őrült császár néha, ha betép
nem gondol újabb nagy szerepre
olykor, ha gond a történelmi fittség
lenézünk lazulni Antium alá
s hogy e verset ne blődlinek nézzék
zengjen evoénk: Hurrá! Hurrá!
te nép, te drága, s persze istenadta
amint az később kiderül
s ja, persze, hogyne, kárhozott
a hatalom majd megbecsül
itt a kezem, császári jobbom
fenékig iszom serlegem
drága népecském, jó bolondom
ünnep van: igyál most velem!
ne hallgasd, hogy buta történészek
könyveikben mit regélnek rólad
hogy a plebszről szólnak történések
melengesse csak takaródat
hű császárod s az állam nagy szerelme!

***

Egyféle propozíció

láthatóan készülődnek
a láthatatlan légiók

lassított reakcióidő

minden, mi július felé visz
mozgolódnak a régi jók
mindenből, mi a rothadás elől
futni kíván
s Rómába menekül
a gyújtópontban kétes mozgolódás
árnyék sehol, csak a fény hevül.

kapcsold csak le a fényhidat
dicsfényt más mára úgysem ad
a null izzad, a fázis izzik
s ki Rómában még bízni tud
bizonnyal hülye, tudniillik
már készülődnek a légiók
s mi örök, abból nincs kiút

s mi hihető lenne ideát
a narratívák összehullnak
keresztet csak, faszt kapsz glóriát.

valóságshow a RAI UNO-ról:
történelmi VV nulla…

kinek fáj a Sacco di Roma
1527 – dicső harács
a plebsz maradt, akinek Róma
s hogy kifosztották
egyféle ráadás
magyarnak ott van siratni Mohács
s hogy 1525-ben meghalt
még egy lázadó, Müntzer Tamás
kellett neked cézár helyett a pápa
Néró helyett kellett Pál apostol
s egy kontinens hogy fuldoklik a fostól
ugyan ez is, ugyan kinek fáj ma?

s hogy nem férünk az apostol…
folytasd tovább, tiéd a pálma!

***

Lucius Domitius egyik széljegyzete

létige lennék vagy fejedelmi többes…
vagy személytelen névmás egy ragozási sorban
s ne én legyek a hatalom kénye-kedve
maradhassak annyi, ami voltam

L. D. pofáján már az évek
s elszeretett szerelmek ótvara
ráncokká vált s mája csupa seb
L. D. valahogy elfelejtett élni
s végzete méltó lesz-e, kímélni
nehéz haláltól jut-e bárkitől kegyelem?
nézd, soronként léphet már tova
ami élet, múlt, halál, szerelem
vállamon reszket császári palástom
és semmi se véges, s nem is végtelen.

***

Biztonsági sáv

tök uncsi, hidd el, császárnak lenni
s hogy összetartsam a birodalmat
besúgókból élek magam is

de akik engem is besúghatnak
ajkukon szavakba öltözik
minden vágyott vagy titkolt tettem

de annyian vannak, hogy ennyit
nekem sem lehet lefejeznem
s nő a magány az őrületben

hisz ügynök, kém meg spicli
besúgó, smasszer, fizetett tégla
életem másoknak regéli

de nekem is szállít néha
híreket arról, hol mi van
– tobzódni jó a szavaikban

jó múzsám, a pingvintestű praetor
épp alussza a hamisak álmát
és tudja, reggel kiről jelent

…még fogával gyűri a párnát…

***

Levél Senecához

I.

Üzenem, jó mester, itt a vége!
hagyjatok itt mind, maró magányban
úgy nézek már barátra, ellenségre
ahogyan s amilyen arányban
üzletté vált mára a béke…

a nyomor zászlói lengenek
de Pisókból olykor túl kevés van
azt zengik földek s tengerek
hogy Néró lassacskán összeroppan
de nem, barátom, te most feladod!

nagy drámád ez, s lelkes néződ leszek
én tapsolok az első sorban
a szellem naggyá így növekszik
kényszerített, durva sorsban,
rajtad áll a végkifejlet, válassz!

a szilárd hatalom biztos mutatója
hogy halálodhoz mennyi jó barát kell
és neked nem, most nekem sikerül
egyelőre én vagyok felül
bocsáss meg érte, drága Seneca.

a hatalom, mit egyformán szerettünk
számodra becsét most veszíti el
még egyazon ég ragyog felettünk
békülhetnénk egymással, bármivel
de mindegy most már, ennyi volt.

II.

emlékszel még a kis Luciusra?
vén ripők, emeld a poharad!
hogy érdekeid mivé tettek, nem fáj
de régi lelkedből mi maradt?
s a bölcsességből, mit Korzikáról hoztál?

tudnod kell, hogy Luciusnak nem fáj
de Néró ellen léptél szövetségre
s amit a birodalom most megtorol
nem ír felül a cézár kénye
hát fogd, barátom, itt e hűs pohár!

most e percben is mesteremnek tudlak
lelkemnek küldött, isteni atyját
s mit hajtogatni meg nem untak
lélekkufárok s más elmehunytak
mégsem kapod meg most a kegyelmet.

emeld a poharad, öreg bölcs
kit szelíd szavaid, ím, árulóvá tettek
kitől ma egy birodalom retteg
azt a császárt te tetted naggyá
s büntetlenül nem törhetsz ellene.

győzni akartam, megöltelek, s te érted
menj most szépen az istenek közé
kikben hisznek vagy sem, rád is ez vár
egy isten sorsa is csak így lehet övé
megsirat Lucius, röhög a cézár.