Goron Sándor versei

szívmélyi sötét

hosszú a játék megint
szinte vég nélküli tél
ősz nyár tavasz
a fagyban mintha tenmagad
s már olyan mintha nem havaz

tested ágyadhoz szegez
miközben hitegetsz
hogy  másmilyen
most és hajnalban
tőled majd úgyis újjáéledek
mint mámoros Dionüszosz isten

már megint
szinte vég nélkül
ámítsz mint egy gyereket
hogy legmélyül
a semmi is megszépül
úgy elfeledteted
tegnapi világunk

hosszú a játék megint
azt mondod íratlan szabály szerint
rendezgetjük önmagunk és újulunk
pedig lassan-lassan egymástól
kívül is belül is meggyúlunk

végül semmi se
lesz úgy ahogyan kellene
csak a szívmélyi sötét
árad árad kifele

***

a szív feletti térben

ott vagy mindig
érezni lehet
illatod árnya
felettem lebeg

ott vagy felettem érzem
de eltüntetsz
minden létező utat előlem
kinyújtom feléd a kezem s nézem
a lebegő kéket amelytől megcsillansz
fantáziám révületében

s már egy a fent s az alatta lévő
a te lassan elsüllyed az énben
pislákol kering a vágytalan génben
majd feloldódik lassan
a szív feletti térben

***

meddig vagy még vágy?

kezem sohase
érinthet meg többé
s pillantásom
se simogathat

romantika?
erotika? veled?
már csak gondolat-játék
meg visszajáró emlékkép

négy évig voltál velem
négy évig
mely szinte semmi
ahhoz képest
hogy meddig leszel az övé

csak most értettem meg Vajdát
aki húsz-harminc év után is
képes volt szeretni Ginát

Ginám lennél?
hogy éjjelente
mindig visszatérsz hozzám
s én nem tudhatom
meddig vagy még vágy
s hogy mikor szűnsz meg
számomra
igazán

***

déjà vu

előbb
a város emléke

aztán a tied

támad fel
újra
bennem

előbb
a galamb emléke

aztán
a szívét átlövő
nyílvessző

támad fel
újra
bennem

előbb
a vágy emléke
mint örvénylő szivárvány

majd a magány
kőzuhataga

támad fel
újra
bennem

aztán
már semmi más

csak a kő
zuhanásának emléke

visszhangzik
újra
bennem

napi beszéd
in memoriam Pilinszky

nyomon követed-e
a percek múlását
az agyban?

az utat
mely gondolatban
kígyózik tovább

a játszmát
mely sohasem
függ tőlünk

s a lehetetlen
és a lehetséges
állandó párviadalát

***

a tékozló fiú

milyen nehéz
visszatérni
a távozás könnyed
léptei után
s megtörni
az otthoni csöndet
egyetlen
halk szóval
milyen más
lett azóta
minden
a fák a kertben
a szobák melege
s a megbocsájtás is
enmagunk igazi
ereje

***

estélig

alfa és omega
lassan összeér

estélig
gyönggyé lesz a vér

nem tudni
a kínok számait

lerontatnak
minden vágyaid

***

szakadék

lassan foszlik
szét a kék

csillagkereszt a jel
egyre mélyül benned
egyre jobban
pezseg tőle a vér

könnyű vagy most
minden pillanattal
könnyebb és könnyebb

elold a semmi
a gyökerektől
lassan lebegéssé válsz
nem vonzanak többé
fák hegyek folyók
csak az ég
az egyre mélyülő
szakadék