Kenéz Ferenc versei

Régi  kollégiumok emlékére

Akkora csend van
mintha a holdból
hullna a hó

a kollégium tudós urai
állnak a beüvegezett emeleti veranda
ablakai mögött

az udvaron szekerek várnak
lovak zabostarisznyával
pokróccal hátukon

a hátsó épületből
kifut egy asszony s kiált valamit
a becsukott ablakok felé

nyílik egy ablakszem
s leszól valaki:

„Hallgasson már Kissné,
az isten áldja meg, magától nem lehet
hallani hogy hull a hó!”

A szőlőhegyi utak
egytől-egyig mind behavazva

az iskolaszertár mélyén
egy kisdiák kezében forog-forog lassan
a megkopott százéves földgömb

mégpedig a mesebeli hóhullás ellenére
a tanár úr szerint éppen
a lehető legrosszabb
irányba.

***

Vers egy kézikönyv ürügyén

„Még mindig nem adtad vissza
az autóvezetés kézikönyvét!” -
kiált egy asszony a sokadalomban

„Vigyázz mert én
igazi boszorkány vagyok!”

kiáltott át a sokaság feje fölött.

Most férje légkosarában
himbálózik valahol odafenn

ráncbaszedett égzengések
és lelakott mennyek
magasában

a férj  esténként
lepusztult mennyei utcasarkon
kihúnyóban levő lámpája fényénél
a szitává olvasott papírt

sillabizálja újra és újra
melynek színehagyott lapjáról
az Énekek éneke rég elfelejtett
földi szavai sejlenek elő.

Nagyvásár van az égben is.
S időnként áthangzik a
sokaság feje felett:

„Az autóvezetők kézikönyvét
még mindig nem hoztad vissza!”

Egy  igazi franciababa
szép porcelán feje a kiáltásba
még harminc év múltán is
finoman  beleremeg.

***

A piros  írógép barátai

A költő háza ott volt
mindenki szeme előtt
a falu közepén

egyszer csak lódobogás hallattszott
helikopterek berregése
bandérium-zene

a faluba beereszkedő úton
gépkocsisor tűnt föl
porfelhő zászlók lobogása

a költő ült a kertje tetejében
mögötte máló sírkövek
nézte odalenn a falut

ült a szilvafák alatt
egy piros írógéppel
és várta Mátyás királyt

látta amint odalenn
a falu közepén megáll
a gépkocsisor

de már akkor a lovasok
zászlósok is ott dobogtak
a kapu előtti porban
rázendített a bandérium

az út két szélén
kezükben szorongatott levett kalappal
emberek álltak

egy szürke hivatalnok ugrott ki
az egyik gépkocsiból
s valami korvinákat emlegetve

azonnal berontott a házba
a költő házába a falu közepén
szétdúlt mindent
még a régi sütőkemencébe is
bepillantott

majd rohant föl
a kert tetejébe

ahol a költő
épp a piros írógép billentyű-sorát
pityegtette be hiánytalanul
az utolsó betűig.

S a fehér lapra mutatva szólt:
„Itt vannak a korvinák!”

***

A számbavétel napszaka

A látványtárat
estére bezárják, a múzeumőrök
lassú sétát tesznek,
sorra járják a pazar termeket,
plajbásszal, papírral a kézben
leltári számot egyeztetve,
estéről estére számba véve,
hogy megvannak-e mind,
hiánytalanul,
a formalinban úszó
égitestek.

***

Az első megszólítás

Az este megszólított egy tücsök.
„Mondd csak, pajtikám -  kezdte -,
mit is csinálsz te itt,
tulajdonképpen?”
S én, aki az utóbbi hetekben
egy nagy magyar klasszikust
olvasgattam, ötszáz oldalakon át,
csak ültem a csillagok alatt,
hallgatagon, mert hogy
mit is válaszolhatnék a tücsöknek.
Azon kívül, hogy: „Hegedülök
pajtikám, én is, egyre inkább
a magam gyönyörűségére!”
Mert hát azt csak nevetséges
lett volna mondanom neki,
hogy hát, tudod,
most, miután azzal küldtek vissza
a  szűrővizsgálatról,
hogy csak valami árnyék,
nincs semmi más,
vagyis hogy mégsem vagyok
tehát tüdőrákos,
szeretném, pajtikám,
a hangyaszorgalmú, nagy
magyar klasszikus, a
pulmonológiai intézet s
a ti kompániátok
között a helyem
tisztán látni.

***

A fűnyíró kitűnő állapotáról

Vágom a füvet.
Leselkedem.
Időm teljesen lefoglalja,
hogy én vagyok az édenkert
egyszerű fűnyírója.
Iszonyatosan nő a fű és a gaz
az édenkertben. Járkálok
a fűnyíró géppel, gondozom
a kertet, hogy benn,
a sétányok mélyén,  a homályban
is járhatók legyenek az utak.
Sajnos, a helyet ma már
a katasztrófa-turisták is
felfedezték, tisztem, hogy
becsülettel kiszolgáljam
őket. Egyre többen s egyre
szervezettebben  járják e
vidéket,  szívrepesve várva,
hogy  rögzíthessék
a  történelmi pillanatot,
amikor az édenkert,
egyszercsak, hirtelen
szertefoszlik.
Lesem a pillanatot én is,
fűnyíróval a kezemben,
kitartok, az utolsó
leheletemig.
A fűnyíró kitűnő állapotban van.
Vágom a füvet.
Leselkedem.
Vágok.
Bizakodom.
Lesek.
Vágok.
Bizakodom.
Az utolsó pillanatig.
Hátha Ádám mégsem
azt a  jól ismert utat választja
a döntő pillanatban.

***

Második megszólítás

Hová igyekszel, komám,
ezzel a lámpással az oldaladon?
- kérdezte tőlem a múltkor
egy világfinak kinéző
atyánkfia.
Talán nagyapám
hol-nem-volt tanyájára.
Talán a szüleim sírjába.
Talán a cethal gyomrába.
Talán a szekerek alá,
ahol a kutya mellett,
a kerekek között
jól elbillegek én is, mint
a kutya-lámpás,
míg a szekér döcög-döcög velünk
előre az éjszakában.