Balázs Tibor versciklusa

Megérkezés Aquincumba

(fragmentumok)

Prológus

Vagyok a kezdetekben,
pergamenekre írva,
semmissé tett egekben
törtarany, bálvány, mirha,

lehetnék Remus, Álmos,
hûbérúr, zerge, pásztor,
és minden, ami átmos,
Pátmosz lehetnék százszor,

látomásokba írnék,
s honolnék szofizmákban,
játszhatnám azt: ellesték,
mit görögként elzártam.

Vagyok néptribun, jóslat,
és patrícius, kerge,
Karthágó felé caplat
hajóim szürke serge,

s vagyok tomis is, császár,
számûzött imperátor,
Ovidius, és rám vár
egy test, hogy gladiátor

legyek, és én, én, Brutus tõre,
és légió a nevem,
rávésve holdidõre,
s rámírva: ibidem.

Mert Verecke és Róma
nem enged olyan távol,
mint szép humanióra
az ontikus magánytól,

vagyok hát préda, pannon
sámánhiány, iromba
csodaszarvas-pentatlon,
s érkezem Aquincumba.

***

Genezisek

Kik Silvia méhében fogantak,
és apjuk istenség vala,
és apjuk Mars isten vala,

meztéllábas isten,
rohan a Mars-mezõkön,
rómaiak, utánam,
parisii-k nyomában,
hunok, avarok, alánok,
katalánok éthoszában,

eszmék fényfedésében,
empirikusan,
metafizikusan,
rohan a boldog isten
tudatlan és kelletlen,
fedetlen fõvel, isten,
ki lettlégyen, ha nincsen,
nékünk-nem-várunk-isten,

ki szalad, s nevet, s nincsen,
a Tiberisen innen,
Danubiuson túlnan
Sincs-isten, aki itt van,

mert fegyverek
közt õk is elhallgatnak,
az istenek,

mert a háborúk istene
gyermek legyen, s fegyvertelen,
s fusson önkívületben
a légiós menetben,
szedett-vedett gúnyákban
százéves háborúkban,
ropogós, fehér ingben
a fegyverszünetekben,

és legyen kamasz s felnõtt,
és felnõtten szerelmes,

Mars isten öleljen nõt,
asszonyt hozzon õ tûzbe,
csavarja lángokba az asszonyt,
s fogadjon az méhében
gyümölcsöt, ékes terhet,
kettõs életet hozzon,
a hét parázna dombon
szüljön e széplány-asszony

Rómának fejedelmet,
anyafarkasnak lelket,
homo homini lupus-t,
anyafarkashoz termett
Romulust és Remust.

És mint a fattyak
facsarodjanak
ki anyjuk méhébõl,

hisz apjuk vala isten,
ki tehetetlen, itt lenn,
akinek nincs hatalma
csak serteperte populus felett,
akinek nincs puvóárja
csak obsitos kórnétások,
meztéllábasok s generálok,
donkanyarok s kharthágók
léte és nemléte megett,

ki itt megbújik, isten,
és nincs a Tiberisben,
csöndes folyókanyarban
terjedõ fûzfaillatban,

csöndes vizen, teknõben
az apa-isten nincsen,
hová a csecsemõket
elrejtették, el õket,
mert szólt király parancsa,
hogy vizekbe nyuvassza
anya a csecsemõket,

s ettõl visszhangzott Róma,
és ekkor szólt Heródes,
vízbe a csecsemõket,

õsvízbõl így lett Róma,
õsvízbõl így lett a Világ,

és tündöklik a város,
és egy szál olajág...

***

Exiliumi mezők

A limeseken, Aquincumban
számûzött lett a hajnal és
létszámfeletti a poéta. Róma
fényei, és komorló
messzeségei más idõszámítást
vezetnek itt, a létbe-vetetten
Heidegger, Catullus és Pannonius
tekintete pihen csak meg,
idõtlenül. Minden más egyidõs
mindennel és mindenkivel,
a tölgyek és a gyerekek egykorúak,
a várfalak, a kéziratok,
az auktorok, a fürdõk, a kapuk,
a corvinák, a via romana-k, a vesta
szüzek, a gestaírók,
a vindobonák, a luteciák,
a savariák, a ferrarák,
a fekete seregek
egyidõsek az itt született és itt
letáborozott istenekkel.

Az istenek is a számûzött
hajnalok kerevetein ébredeznek, és
ébresztik a poétákat és
a kutakhoz igyekvõ szûzeket.

Mert Anno Domini MMIX-ben
nincs más tekintés, vissza,
nincs más révedés, nincs
más identifikáció, nincs más ego,
nincs más ego sum,
nem lehet más cogito ergo,
nem lehet más, zöldelõbb
vagy szikkadtabb exiliumi mezõ,

mert nem
hömpölyög itten
két múlt tiszta vize,

és te sem,
léphetsz, poéta,
kétszer a Semmibe.

***

A készenléti Róma

Az inventárium:

földművelők és pásztorok,
egynéhány filozopter,
historiográfus,
magister és
poéta,
patríciusok,
háromszázak, a vének,
néptribunusok, vétók,
a plebs, a plebs, a plebs,

a ligetek és szántók,
a hétdomb,
a városfalak,
az utak,
a bibliothékák,
a provinciák,
az arénák,
a gladiátorok,
a király és
a császár és
az ő aprócska ujja,
a templomok,
az istenek,

ez itt a lajstrom,
a kadaszter,
a sorolás,
a tényállás,
a regiszter,

ez lenne Róma?
Ez lenne az inventárium?

A földművelők regéiben
nyújtózó napfelkelték,
a pásztorok riadt sortûz-jelei
a megfutamított éjszakában,
a marcusaureliusokban
lakhatást nyert filozopterek,
az ovidiusokban
megöröklõdõ
tomisok, pontus
euxinusok,  
a rabszolgalányok erotikus
álmaiban szublimáló patríciusok,
a vének hajában
elfehérlõ csendek,
s a vétó utáni csend, ha
kimondatott,
a plebs, ha iromba, a plebs,
ha szép,

a plebs: ha nép,

a ligetek és szántók
elfekvõn a historiográfusok
könyveiben,
a hétdomb: a hét nap,
a hét évszázad,
a polisz falain
kívül rekedtek pogány kisrómái,   
az utak, az egekbõl esedezõ
járványok,
a római jog betûit böngészõ
civilizációk
könyv-tárai,

a provinciák, hispániák,
galliák, pannóniák,
melyeken kívül nincsen élet,
s az arénákban
a Mutató Ujj,
s a két gladiátor
halálra-életre,
exitusra,
a létezõ kinnlévõségére,

Az emberi rés,
melyen még kitekinthetsz:
a templomok örök nosztalgiája
és a hét fõbûnök között
ütött rés,

az istenek
és a feléjük bûvösen tekintõ
istennõk
közé szorult földi halandó lét,

a Forum Romanum,
a Hyde-park,
a Hõsök tere,
és az Agora,

így áll össze a leltár,
és így áll készen Róma.

***

Szabinák elragadtatása

Mert ki lehet a mérték,
Prótagorásztól kérdék
a Forum Romanumon,
egy szabinától tudom:

lehet-e „az ember”,
vagy csak az „egyes ember”,
ki a tételt kimondja,
s galád galileád:
ugyanõ visszavonja.

Amit állítok, ma igaz,
holnap hamiskás,
minden relativizmus
forrása ez is – s más,

lásd alant
ez a kis szabin-nõ-kaland,
s hogy jobban értsd, görög,
lásd ma dilemmánk:
„A szabin nõt” raboljuk-e,
kilóra, anyaméh-darabszámra,
demográfiai robbanásra,
vagy miként a költõ,
a trubadúrkori mondaná:
égi jelre,
szerelemre szerelve
„az egyes szabin nõket”?

Kivel hálnak majd fiaink,
hogy ellepjük Itáliát,
Galliát, Pannóniát,
s az összes temetõket?

Filozopter beszédedre
nem hallgatunk, görög,
testünkre feszített nõi testek,
mik kellenek, s velük

megjõ a finomszõttes-lélek,
a pipacsok lengésívét mérõ
lélek,

mert asszony nélkül a vár-
falakon
körbehalunk,
mert asszony nélkül
ragadozók maradunk,

s relatív pályát ír le az ív,
amit megtészen majd a szabin
férfiak tőre.

***

Pogány Pannon tüzek

A szerelmet és
a bort dicséred,
poeta laureatus,
Quintus Horatius Flaccus,

a megrészegítõ szerelmet
és a tisztánlátást
nyújtó bort dicséred,

mert megrészegítõ az,
ami Egy,
és megvilágító az, ami
másnak, a sokaknak is igaz,

mert a sokaké nem lehet
a szerelem,
az az Egy,
és bár vox populi vox dei,

a sokak siketek az istenek
hangjára,
mert túlontúl mély, vagy
túlontúl magas ez a hang,
a sokak nem látják, amint
az aquincumi ég kifeszített
vásznán felhajnalodik a lélek,
és tûz lesz, és
emésztõ virradat,
és hófehérség, amibe csak az
istenek véshetnek égi jeleket,
és kékség lesz, melybe
beleröppennek egy költõi
tenyészet kék sirályai, és
egymásba ömlenek az egek és
a tengerek – és hogy ez maga
a lélek…

Mert Aphroditét
génmutációkban, klónozottan,
szilikonosan, mediatizáltan
lábaid elé oly hiába fektetik,
ez a privilégium a sokaké,
dicsõ poéta,
ki Egy vagy magad is,

Aquincum falai közt 
sétálsz vagy dõlsz hátra
egy mögéd vetülõ árnyban, ki
Egy vagy, Kezdet vagy,
Ennenmagadtól
származó Kezdet
és Ennenmagadig elérõ Kezdet,
ki önmagában Egy,
s kihez nem
közelíthet páriák dévaj
kévánkozása,

mert nem párzol te csak
azzal az Egy-gyel,
ki Epikuroszt képzel
az aquincumi kertbe,

ővele iszod a pannon
lankák borait,
az ő testét teríted pannon
dombhátok aljába,
az ő testére feszülsz,
mint kifeszített
húr a hun atyafiság tegezén,

és csak te adsz nevet neki,
te, ki õvéle bagzol,
és csak téged szólít néven,
mert neked a lelked is bagzik,
mert a sokak lelke nem bagzik,
a sokak lelke nem hatol be,
nem hatol a bagzásba bele
a sokak szelleme,
mert nem szellem az,
mely nem emeli ki a szavakat
eredeti jelentésük összhangzat-
tanából és csörömpölõ
kelepcéibõl, nem szellem az,
mely nem helyezi
vissza a szavakat,
mint törékeny vándormadarakat
õsi fészkeikbe,
archetípusaikba,
ahol egymásba-kapaszkodásuk,
derridás jelentésük kevésbé
ingatag,
nem szellem az, mely nem
engedi kiröppenni a szavakat,
e törékeny vándormadarakat
õsi fészkeikbõl,
õsi toposzaikból,
hogy más égtájak
egében lubickoljanak,

mert a bagzás rusnya, elvetemült
szó a sokak szótárában,
állatias-bûzös-fetrengõs,
mocskot, bestiáriumot jelent
nekik a bagzás,
orgiát, erõszakot, megalázást,

mintha az istállók
mestergerendái,
a mezõk, a faágak, a bokrok, a
szénakazlak nem
reszketnének
bele a csodába, hogy itt és most,
ebben a pillanatban
a világmindenség történik
újra,

hogy itt és most
az õsrobbanás cizellált, finom
hangjait, utórezgéseit hallani újra,
hogy a bagzásban kancák és
csõdörök lelke profán áhitatban
emelkedik kitisztulni
kész egek felé,
hogy nõstények és hímek
idegenségét, nárcizmusát,
szorongásait, neurotikus
képzeteit oldja fel ez a
mámor, melyben megszûnnek
a külön-külön testek,
kortalanná, Egy-gyé
és elválaszthatatlanná válik
az örömben nõstény és hím,
levetik, széthajigálják
földi valójukat,
és ott magasztosulnak
ebben a pillanatban
Róma egének istenei között,
mert aki istenekbe költözött,
örök leend az,
megörökli az öröklétet,
mely ellen többé nem lesz védett,
nincs az a rezervátum,
mely kimenekítsen belõle,
nem iratott meg az a fátum,
mely elragadtasson tõle,
ad infinitum nyílnak ki
a hermeneutikai körök:
Anna örök,

ha a bagzásról szólsz, poéta,
elnézõ eleganciával csukódnak
be a finomkötésû, erotikus
tapintású retorikakönyvek,
a farizeusok kivonulnak az
auditoriumból és titkon
tárcsázzák
pszichoanalitikusukat,
a lányos anyák konzíliuma
egy másik költeményben
gyûl össze,
"hol a holdfényben 
havak tüzében
szoláriumoznak,
hemperegnek
a szüzek
éjek édenében",

ám könnyû testi csellel
nem terít le téged más üzenet,
romlékony gyönyöreivel
az idõ extázisain túl
nem penderíthet csak az Egy,

csak a te versedben, poéta,
telik meg ez a szó: "bagzás"
a virágágyás-szõnyegek
hajnali röptével a polisz felett,
csak a te poémádban
emeli ez a szó az aquincumi
pipacsok vérét
a szeretõk kelyheibe,
csak a te mondataidban
lebeg oly éteri tisztasággal
ez a szó,
mint idegen bolygó fényei köré
gubancolódott madárszárny,
mikor a madár már beleröppent
a seholha,
már beletévedt egy
túlnani aholba,
mikor a madár már
csak önnön röpte,
s csak a te versedben, poéta,
szállhat alá földi kutakra,

mert amit te alkotsz,
poéta, az a szó nem lehet
idegen források poshadt neve,
amit te szólsz, poéta,
nem tűnhet el havas
exíliumi mezőkön, mint
idegen bálványok párzási jele,
mert beszéded nem tűnhet
elõ idegen üszõbõl,
csak pannon máglyákon
heverõ, eretnek istennőből.

S ahogy az ő nevét kiejted,
poéta, az a lelked.

-----
Balázs Tibor

Életem bármely percében hét poliszt veszítek el. Változó, hogy éppen melyik a nyolcadik, amelyik megtart:   Aranyosgyéres,  Radnót, Székelyudvarhely, Szilágysomlyó, Kolozsvár, Nagyvárad, Budapest, Párizs.
Változó, hogy éppen ki veszíti el élete valamelyik színterét:  Balázs Tibor, aki anyanyelvén ír és publikál verset, aforizmát, tanulmányt, gyermekirodalmat, vagy Thibault Blaise, aki románul vagy franciául teszi ugyanezt. 
Első verseskötetem a Kriterion Forrás-sorozatában jelent meg, 1987-ben, Kék sirályok címmel.  Első tanulmánykötetem nem más, mint disszertációm „olvasóbarát” változata: A romániai magyar létköltészet története 1919 – 1989 (Accordia,  Budapest, 2006).  Megjelenés előtt álló versciklusom:  Megérkezés Aquincumba (Littera Nova, Budapest, 2013).