Az Utunkban a + 1 oldal a mai harminc év körüli évjáratok (akkori diákok) örömére, s tán bánatára íródott annak idején, örömére, mert a sokszor merev és csökönyösen rideg tanrend kereteit túllépve, az „iskola-oldal” írói megpróbáltak személyes hangon, néhol színesen, vallomásosan be­szélni irodalomról, nyelvről, alkotásról, irodalmi mozgalmakról, mintegy beavatva az olvasót az alkotók gondjaiba, töprengéseibe. A bánatot meg azért említettem, mert lehettek olyanok, akik így sóhajtottak: – Szép volna többet fog­lalkozni mindezzel, de hát a rohanó idő .. .

Vannak festők, vannak költők, de Páll Lajos csak egy van. Ő akkor találkozik az ihlettel – saját vallomása! –, amikor a festőállvány elé áll, vagy kezébe veszi az irónt. Semmit sem bíz a véletlenre, valahol kívül keletkező szándékokra. Erősebb szóval: jól ismeri önmagát, szereti s megbecsüli való képességeit, fortélyos mesterségét (mind a kettőt). Mint a legnagyobbak.

Nyitott zsalu

Ebben a szobában
született nagyapa.

Kisvártatva a király
orosz fogságba vezényelte,
miután nem végzett vele
sem golyó, sem hastífusz.

Nem sokkal ezután
végignézte, ahogy
elviszik lovait az újhitűek,
s még azután végignézte, ahogy
elviszik őt magát.

Készülődés Pazsgába

Tánya Szmirnovának

Ha kényes sorsod Pazsgába visz egyszer,
És már tudod: minden, végleg jól van,
Köszöntsd vígan az öreg mestert,
Ágszobrai között, a lila hóban.
Kéregpohárban a nyírfa nedve.
Derítsen, s hallgasd az öthangú dallamot.
Örök erdő jön feléd megelevenedve,
S egy költő, ki medvenyomokon ballagott.

Jó ott járni, hol sose járunk többé,
Magtárrá alázott templomok között.
De lelkünk egyszerre égé és földé,
S száműzött istenünk visszaköltözött
Kézfogásba, varrottas ing korcába.
Fagyott vállunk rokon-ság fogja át.
Ritka tudás, hogy nem éltél hiába,
S ki űzött – névtelen kergeti önmagát.