Áblez Dzsihán tizennyolc éves dobrudzsai tatár fiú volt, élt-halt a rockzenéért és arról álmodott, hogy katonaság után lemezlovas lesz a román tengerpart valamelyik felkapott diszkójában. Nem volt ez halva született ötlet; nyaranta a tengerpart üdülőtelepeinek diszkóiban nagy élet folyt, külföldiek is sokan megfordultak ott, fontos volt, hogy jó zene szóljon. A hozzáértő lemezlovasok jól kerestek, hírük-nevük is túljutott egy-egy üdülőtelep határán.
Időkapszulának hívják azt a (többnyire fém vagy üveg) tartályt, amelybe mindenféle, a korra jellemző tárgyat (pénzérmét, újságot, esetleg a jövő generációknak címzett levelet) tesznek bele, aztán elássák egy épület alapkőletételénél, vagy behelyezik egy készülő templom tornyának gömbjébe, bízva abban, hogy jövő korok emberei valamikor majd megtalálják, elolvassák, rácsodálkoznak. Ilyen időkapszulára emlékeztet Hajdú Farkas-Zoltán könyve.*
Negyedik osztályos elemista lehettem (IV. oszt.tan. – ahogy az iskolás füzeteimre ragasztott címkéken állott), amikor a játszótéren egy pár évvel nagyobb srác azzal jött, hogy mutat nekünk valami különlegeset. Mutatott is. Nagy titokzatosság közepette elővett a zsebéből néhány apró fémlapocskát, amelyek leginkább pénzérmékre, az akkori tizenöt banisokra emlékeztettek, de mégis különböztek azoktól.
A kúp alakú magas hegy úgy trónolt a hegygerincekkel övezett medence oldalában, mint székesegyház egy püspöki székhely felett. De nem város, csak sok kis falu sorakozott a medencében, hosszan egymás után az országút mentén, mint szentolvasóra felfűzött golyócskák. És nem katedrális, csak egy kis fehérre meszelt kápolna állt a hegy lábától felfelé jó nekirugaszkodásnyira lévő párkányszerű kiszögellésen. Messzire el lehetett látni onnan is a medence falvai felett, nem volt szükség felmászni a csúcsra.
Pár évvel ezelőtt a Nagyhagymás-Egyeskő-Öcsém hegyvonulatról ereszkedtünk Terkőmező felé egy baráti társasággal, amikor parázs vitába keveredtünk, hogy onnan, ahol épp vagyunk, mennyi idő alatt érünk a Gyimesekbe vezető Jávárdi-patak forrásához. Mindenikünk mást mondott, ki-ki vehemensen védte a maga igazát. Közben egy sziklát megkerülve juhpásztor bukkant elénk, nagy botjára támaszkodva álldogált a legelő nyájtól kissé odébb. Illedelmesen köszöntünk, majd megkérdeztük, mennyi idő alatt juthatunk el a Jávárdi-patak forrásához?
Hogy miért kell megmászni a Mount Everestet? Az 1924-ben még megmászatlan Everest meghódításával próbálkozó, és eközben életét vesztő George Mallory legendás válasza így hangzott: „Csak azért, mert ott van”. Úgy érzem, ez a kijelentés főként azokra a csúcsokra érvényes, amelyeket emberi láb még nem érintett. Csakhogy a hegymászók túlnyomó többsége nem a még érintetlen bérceket veszi célba − jószerivel ilyenek már nincsenek is −, hanem a már százszor és ezerszer bejárt ormoknak és gerinceknek vág neki újra és újra. Végül is miért? A svájci író, Ludwig Hohl, egy több mint száz évvel ezelőtti hegymászásról szóló könyvében (Hegymenet, Csíkszereda, 2013, Bookart Kiadó) ezt a választ adja: „Hogy elszökjünk a börtönből.”
„Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt...” (Tamási Áron: Ördögváltozás Csíkban)
– Baj van Köpecen – mondta az ördög kedvetlenül, majdfelszedelőzködött és átment Csíkba. A csíkiakkal mindig is akadt ilyen-olyan osztanivalója. Rendezni régtől esedékes törlesztéseket, benyújtani hajdani figurázásokért a számlát. Legutóbb is ott bicskázták meg egyik cégtársát, erősen figurás népek laknak arrafelé. Az udvarhelyiek sem jófélék, azoktól mégsem esett olyan rosszul neki, ha időnként kibabráltak vele. Udvarhelyen az ördög mindig is otthon volt.
Egyszer egy gondolatolvasó koalamackó vándorútja során elérkezett egy erdőszélre és ott felmászott egy kőrisfára. Tetszett neki a kőrisfa erősen, meg kiváncsi is volt rá. Ilyen fára eddig még sosem mászott. Ahonnan jött, ott másféle fák nőttek az erdőben.
Tikkasztó nyári dél volt. A dombháton, az erdőszél nyújtotta árnyékban egy birkanyáj delelt. A nyájhoz tarozott száznegyven birka, két kutya meg egy szamár. Nem számított nagy nyájnak, szamárra tán szükség sem volt. Azt a kis batyut a kevés elemózsiával a pásztor is könnyen elbírta volna. De a pásztor úgy gondolta: egy juhnyáj akkor az igazi, ha tartozik hozzá szamár is. A szamár a régi időkből maradt meg, amikor még több százra rúgott a birkák száma. Legeltetésükhöz távoli vidékeket kellett bejárni nagy batyuval. Régi szép idők. Azóta kicsit összement minden.
A magyarság testsúlya, forró levesbe lépni, barna cipőkrém
Rövidprózák*, áll a könyv alcímében, és tényleg, ha mondhatom így, kellemesen rövidek ezek az írások. Néhol a haiku prózaváltozatával, az úgynevezett haibunnal mutatnak rokonságot a szövegek. A haibun sem akar valami világrengetőt közölni, terjedelménél fogva erre kevéssé is lenne képes, inkább csak konstatál valamit, rögzít egy pillanatot vagy egy érzést, amely így kimerevítve azért továbbmutat önmagánál, sokat elárul másról is, például az íróról, aki rögzítette, ez esetben Zsidó Ferencről.
(Sztúpa)
Parti kavicsban
rejtező Buddha. Csobog
az imamalom.
(Asztroizé)
Sárga kavicson
fényét csillantja a Nap.
Kozmikus játék.