Sokáig sikerült ellenállnia a legújabb őrületnek, a közösségi oldalak csábításának. Nem esett nehezére, hisz ösztönösen tartózkodott mindenféle divathóborttól. A közösségi oldalakon folyó felszínes diskurzust, felelőtlen okoskodást, fölösleges szószaporítást, amíg tehette, kerülte.

Egy miniszteri látogatás bizony nem semmi, vidéki oktatási intézmény életében aztán végképp nem. Ilyen rendkívülinek nevezhető esemény rendszerint lázba hozza a vendéglátókat, ha pedig az oktatás szolgáját külföldi vendégek is elkísérik útjára, akkor hatványozott az izgalom.

– Vannak emberek, akiknek élete teljes eseménytelenségben telik, akikkel születésük és haláluk időpontja között nem történik soha semmi figyelemre méltó – indította történetét. Közéjük sorolta Hajnal Hajnalt is – ismerőseinek csupán Hajnal a négyzeten –, az emberi alakot öltött unalom megtestesítőjét. – Ha valakinek eszébe jutna megmintázni az emberi szürkeség emlékművét, nála jobb modellt keresve sem találna – magyarázta.

Fischer Ferenc valójában nem is vízügyi felügyelő volt, hanem csak amolyan laboránsféle. Meghatározott helyekről naponta begyűjtötte a vízmintákat, majd megállapította azok szennyezettségi fokát. A többi már másra tartozott, ezzel ő befejezte. Másnap kezdte elölről. Feladatának elvégzése nem kötötte le teljesen, bőven maradt ideje folyóparti csatangolásra, csendes szemlélődésre. Gondolatai ilyenkor szabadon, béklyók nélkül száguldoztak. A horgászokat, mint általában az embereket, ha tehette, gondosan kerülte: megbízhatatlan szószátyároknak tartotta.

− Pedig de jó lett volna a sok értelmetlen okoskodás, „hozzáértő” idétlenkedés helyett igazi prózát írni, bár egy vékonyka könyvre valót, ami után az ember lelkiismeretfurdalás nélkül mondhatja: ez és ilyen vagyok, ennyit értettem meg az életből, minden leírt soromat vállalom − mondta a Kábelkocsma sarokasztalánál, hátát a kinti kánikulai meleg ellenére is kellemesen hűvös faburkolatnak vetve, tekintetével a semmibe révedve Várdi.

Az eset a múlt század hatvanas éveiben történt, amikor a város boltjaiban még látni lehetett egy-egy, a letűnt korból – azaz az államosítás előtti időkből – ittmaradt, régi vágású kereskedőt. Közöttük olyanokat is, akik saját korábbi üzletükben dolgoztak, de most már nem tulajdonosi minőségben, hanem állami vagy szövetkezeti alkalmazottként. Nem lehetett könnyű nekik, de állták a sarat. Dicséretükre legyen mondva, nem adták fel: – Rendszerek jönnek, rendszerek mennek, az üzlet örök – jegyezte meg egyikük, amikor parttalan beszélgetéseik során a bolti problémákra terelődött a szó.

CSEPPEK

Ha már...

I.
Ha már senki sem
szeret, akkor vesztél el
végérvényesen.

II.
Ha már senkit sem
szeretsz, akkor vesztél el
végérvényesen.

Holt lelkek

Kocsmában ülünk
− jobb sorsra érdemesek −:
osztjuk a semmit.

A nyomdai legendárium szerint annak idején, ha a fejével nem is, de mindenképpen az állásával játszott az, akinek bármi aprócska köze lehetett egy-egy bakihoz, amely kedvezőtlen fényben tüntethette fel a párt főtitkárát. Például kínosan vigyáztak arra, nehogy olyan arckép kerüljön az újságba, amelyen csak egyetlen füle látszik a Kárpátok géniuszának. Józan paraszti ésszel érthetetlen Csaunak a félfüles fotó iránti irracionális gyűlölete. Hogy netán Szamár megyébe látogathatott volna a Kárpátok géniusza, az már végképp elképzelhetetlen. Még a korrektorok kedvéért sem.

Nehéz a dolga a firkásznak, ha városáról – szülő −, vagy lakóhelyéről – kell írnia. Feltéve, hogy ragaszkodik az őszinteséghez.
– És már miért ne ragaszkodna? – horgadt fel az önérzet benne. Azt tartotta, városáról mondja el a kendőzetlen véleményét az ember – „növeli, ki elfedi a bajt” –, ha meg valamiért nem akarja, nem teheti, akkor inkább hallgasson. Példák hosszú sorával igazolható, hogy a hasonló dolgozatok többnyire pozitív kicsengésűek, azt tudjuk meg belőlük, hogy a vallomástevő oda van városáért, a világ legjobb helyének tartja, sőt: a közepének. Ami, az ő sajátos szemszögéből tekintve, akár igaz is lehet.

Életkora előreheladtával egyre inkább szükségét érezte, hogy rendezze viszonyát Istennel, s talán az egyházzal is. De az utóbbiban nem volt egészen biztos. Vallásos embernek tartotta magát, hitt Istenben, a mindent eligazító egyetemes akaratban, de az intézményesült, többnyire közvetítői hálózatként működő egyházzal valahogy nem tudott azonosulni. A templomot meg, ha lehet, nem mint ördög a tömjénfüstöt, de kerülte. Ha netán magyarázkodásra szorult emiatt, azzal hárított, hogy úgy van a templommal, mint a koncertteremmel: szereti ugyan a zenét, de zavarja, ha érdektelen, unatkozó, helyükön fészkelődő emberek veszik körül, mert nem tudja zavartalanul átadni magát a műélvezetnek.