Világhálón a Látó 2017/12-es, decemberi száma. “Nincs nekem, édesem, íze a számban az égi szavaknak, / kedvem is elkeserült, nyelvem is árva maradt – / kushad a vén üregében, akárha vadállat öregszik, / csöndbe kiszikkad, elül, nem ragadoz, ki se tör, / Doria, fényre, világra, vadászni a tűnt örömökre / nem fut a nyelv, sem a szó – néma, magányos a hús, / mert szerelemtelenül, szeretetlen is élni mit érhet, / s vágyni a lelkedet is, mint csak a testi halált?” – szól Caius Licinius Calvus melankolikus verse Kovács András Ferenc műfordításában.

"Kovácsnét, mint mondja, friss kávéillat várja mosolygós férjjel, midőn a fürdőből kilép, mert közben Kovács, a mindig tettre kész, tettre lett kész." (Olyan tökéletes — 7.); "Az öcsém versét végül anyuka egészen szépen elmondta, nagy tapsot kapott..." (Szerepelünk az óvodában — 30.)
Ez csak két szemelvény Botházi Mária Boldogság juszt is a tiéd című kötetéből, de bármelyik karcolatból lehetne idézni bőségesen, vagyis az egészet. A szerző ugyanis, mint minden író, és még inkább, mint minden humorérzékkel megáldott író, a dolgok mögé lát, a fejére állítja őket, hogy kiviláglodjék az igazi igazságuk.

A Látó októberi számában Áfra János, Wirth Imre, Demus Gábor, Gothár Tamás, Cseh Katalin, Nagy Attila és Varró Dániel versei, Szilágyi Júlia, Szávai Géza, Márton Evelin, Magyary Ágnes és Vida Gábor prózája. Bródy János és a nemzeti nyelv címen Pályi Márk közöl esszét, Dana Hucková a kortárs szlovák irodalom esélyeiről, Tamás Dénes Fekete Vince verseskönyvéről, Demény Péter és Láng Zsolt Karácsonyi Zsolt kötetéről ír. Benke András könyvhuzamában Gervai András és Závada Pál könyveit hasonlítja össze. Talált vers: Yeats.

"Novellák", szól a kötet műfaji megjelölése, de A Csinált-patak állatkertje írásai nem különálló szövegek.Az egyes szám harmadik személyben szóló narráció, mely ugyanarról "a nőről" szól, éppúgy összefűzi ezeket a novellákat, mint a tér, az idő és a cselekmény egysége. Az elvált asszony egyedül él két gyermekével, Jankával és Előddel a tanyán, és folyton meg kell küzdenie valamivel: a fűrésszel, a nagyfejszével, a biciklivel, új és új és mindig újabb állatokkal — az emberek többnyire segítenek. A különböző részek arányosan, érzékletesen mesélődnek, sehol nem érezni a töltelék kísértését.

Régóta figyelem Dimény-Haszmann Árpádot. Apatológia című kötetére rögtön rávetettem magam, azóta többször is. Kezdetben természetesen az apa-fájdalomért tetszettek a versei — mi tetszene egy mozsarasnak? De azt remélem, nem szeretek dilettánsokat csak azért, mert arról írnak, ami engem foglalkoztat. A folyóiratokban megjelent Dimény-versek lenyűgöztek, s izgatottan vártam, mi lesz, ha immár a kötetet lapozgatom. Az lett, hogy még jobban megszerettem ezt az áradó, mégis visszafogott, vagy mondjam úgy: profi költészetet. Ezt nem a hidegségre, hanem a tudatosságra értem.

AnyaLátó - ez a címe a folyóirat augusztus-szeptemberi számának. Szokás szerint elsősorban drámákat közöl, Róbert Júlia, Elena Vlădăreanu, Sarah Ruhl, Jose Rivera, Kötő Áron darabjait, illetve egy Terminus című, többek által írt szöveget. Ezek problematikája többé-kevésbé szorosan összefügg az anyasággal, a szüléssel, a különböző nő-szerepekkel. Albert Mária és Stuber Andrea tanulmányai, Boros Kinga és Czvikker Katalin interjúi elméletileg és a tapasztalat szempontjából árnyalják a műveket. A szám talált versét Federico Garcia Lorca, névjegyét Boros Kinga írta.

Én igazán nem értem a felmenőim bűnös ignoranciáját! Miért is nem törődnek azzal, akit a világra hoznak majd?!
Miért nem golfozott a nagyanyám, a nagyapám? Igazán teli volt Nagybún és Esztelnek golfpályákkal, és ki ne hallott volna a világhírű makfalviakról?! Ahelyett, hogy a focit nézték volna, és annak szurkolnak minden adandó alkalommal! Hát nem elkótyavetyélték az életemet?!

Mióta élek, megszületett és véget ért a spanyol tikitaka, énekelt és elnémult Cseh Tamás, mindenkit szétvert, aztán meghalt Piedone, nyomozott és visszavonult más-sose-látta feleségéhez Columbo, felemelte a szívem a Repül a bálna, aztán a tengerbe zuhant, Gyímesi Évával kezdtem az egyetemet, ő a Szamosban végezte, tegnap Réz Pállal, ma már nélküle...

Markó Béla mondja valahol, hogy Székely János rendkívül merev volt, ápolt, elegáns, pontos, konzervatív – váratlanul mégis meglepte az embert, például azzal, hogy bejelentette, a költészet halott. Ezt híres 1973-as, előadásként elhangzott esszéjében cselekedte, melyben kifejtette, a költészet elvesztette funkcióját, nem azért születik már, amiért évezredekig, ha van vers, az csak egy halott forma kitöltése, megjelenési formája – költészet nincs, ahogy nincs népballada, bár a néprajzosok találnak még egyet-kettőt ilyen-olyan eldugott vidékeken, bontotta ki még jobban gondolatát Kántor Lajosnak írt válaszában, aki természetesen zokon vette, hogy valaki ilyeneket állít.

Hétvégén Csíkszeredában Filip Floriannal kellett beszélgetnem a nemzetközi könyvvásáron. 2011-ben kértem tőle néhány sort A milliomos könyvéről, aztán tavaly egy interjút a Helikonba. Ennyi volt az egész, és közben lefordítottam a Mint minden bagolyt.
Ez az ember, akinek a Suhrkamptól New Yorkig mindenütt jelennek meg könyvei, aki a legismertebb román írók egyike, annyira közvetlen volt a tegnapelőtt, és annyira segítőkész mindig, hogy ismét meggyőződtem róla, néhány nagy tehetségnek nagy a vonala is.